Fischl Mónika és Homonnay Zsolt humorosan, mértéktartóan és egymásra folyamatosan reflektálva hozzák megszokott zsánerüket.

Az egy dolog, hogy előző évadban Szabó Máté színvonalasan, saját koncepcióját megvalósítva állította színpadra a Budapesti Operettszínházban a kevéssé ismert Sybillt. Az is, hogy Béres Attiláék szinte a nulláról építették fel Kálmán Imre A chicagói hercegnőjét, hisz igen kevés eredeti anyag állt rendelkezésükre. Lehár A víg özvegye viszont más tészta.

Fischl Mónika (fotó: Dudás Ernő)

Mind hazai, mind nemzetközi viszonylatban az egyik legismertebb operettként ugyanis sokkal konkrétabb nézői elvárásoknak kell megfelelnie – az operettrajongó törzsközönség zöme ugyanazt szeretné látni, legfeljebb kicsit gyorsabban, kicsit látványosabban, amit Szinetár Miklós már a kilencvenes években megrendezett. A mindenkori A víg özvegynek a színház egyik programelőadásaként külföldi színpadokon minden bizonnyal megint csak más elvárásoknak is meg kell felelnie.

Szabó Máté rendezése azonban az összes fronton helyt áll, sőt. Az alkotócsapat bátran nyúlt Lehár zenei anyagához, vendégdallamokkal ki is egészítve azt. Ez többnyire indokolt is, mint például a nyitány utáni első koreográfiában – a külsős dallamok pedig csak annyira lógnak ki, amennyire a hangulat szempontjából különbözőnek kell lenniük.

Homonnay Zsolt, Fischl Mónika (fotó: Dudás Ernő)

A rendezés és a dramaturgia ismét arra törekedett, a már a Sybill esetében is jól bevált utat követve, hogy A víg özvegy történetének felszíne mögé nézzen. Adná magát egy csomó aktualizálási lehetőség, ám a rendezés – összességében helyesen – más utat választ, és csak néhány evidens kiszólás bukkan fel az alapítványokról és a nemzeti magaskultúráról. A víg özvegy ennél jóval beszédesebb és tartalmasabb, ha a sorok és a század eleji párizsi sznobizmus mögé tekintünk.

Ennek megfelelően, ha a látványvilág nem is, a hangulat leginkább egy egykor szép, a felszínen most is csillogó, valójában azonban már kicsit kopottas, renoválásra szoruló, ám leginkább csak a látszatot őrző tákolmányra hajaz. Ahol az úrinőt és a nagyvilági urat csak játsszák, de minden alap nélkül. Épp úgy, mint a darabbeli fiktív ország, a magát erősnek mutató, amúgy az államcsőd közelében lévő Pontevedro.

Ebbe a koncepcióba teljes mértékben beleillenek a mellékhelyiségben történtekre vonatkozó szándékoltan közönséges utalások, a cukormáz mögül ki-kibukó káromkodások, és természetesen beleillik a köztudott „mindenki mindenkivel kavar” körforgás is. Nyoma sincs semmi álszemérmességnek, ami oly jellemző sok hagyományos operettrendezésre.

Oszvald Marika (fotó: Dudás Ernő)

Ebben a színészek zöme is partner. Földes Tamás kiváló humorral a látszólag magabiztos, egyébként leginkább szélhámos Zéta Mirkó nagykövetet, Mészáros Árpád Zsolt Nyegusként a Sybill után ismét karakterétől idegen szerepet old meg figyelemreméltóan. Oszvald Marika (Olga) elmaradhatatlan cigánykerekezése az operettkedvelők nosztalgiaérzetének, vastagon önironikus játéka pedig a színháznak szól.

A két főszereplő, Fischl Mónika (Hanna) és Homonnay Zsolt (Daniló) megszokott zsánerüket hozzák, ám ezt humorosan, mértéktartóan és egymásra folyamatosan reflektálva teszik. Hanna és Daniló karakterének, motivációjának és múltbeli viszonyának kibontása, nyersebbé, életszerűbbé tétele és a két szerep közötti feszült vibrálás az egyik alapeleme annak, hogy él az előadás. Jó példa arra, hogy az operetteket nem megőrizni, hanem játszani kell.

(2017. március 31.)

A víg özvegy adatlapja itt olvasható.