Ezúttal a drámából csak foszlányokat kapunk, ellenben nevethetünk az itt-ott jobb-rosszabb ütemben érkező gegeken.

Pintér Béla az utóbbi években csúcsra járatta magát és társulatát: nagy szakmai és közönségsikerek és – nyugodtan mondhatjuk – korszakos alkotások, amelyek egyszerre művészileg kiemelkedőek és tökéletes lenyomatai a kornak, amelyben élünk.  Persze olyan előadások után, mint a Titkaink, nemcsak még jobbat nyújtani nehéz, de ugyanezt a színvonalat tartani is, már csak a felfokozott elvárások miatt is, amelyek minden Pintér Béla-bemutatót megelőznek.

Pintér Béla (fotó: Mészáros Csaba)

De. Amit a Titkaink óta látunk, és aminek a legújabb darab, a Szívszakadtig a legszemmelláthatóbb jele, az már nem pusztán arról szól, hogy becsúszik egy-egy kevésbé sikerült alkotás, hanem egy nem túl üdvözlendő tendencia megjelenése. Pintér Béla úgy körülbelül a Szutyok óta másfajta színházat csinál, mint addig: míg a korábbi Pintér-előadások erényét elsősorban az adta, hogy zseniálisan vegyített prózát, zenét és táncot, szemtelenül keverve a népiest az urbánussal, addig az újabb produkciók már erősen szövegközpontúak és történetcentrikusak. Míg a korábbi előadásokban a Gesamtkunstjelleg elnyomta a gyengébb drámaírói megoldásokat, dramaturgiai bukfenceket, addig az újabbak igencsak jól megírt szövegkönyveket igényelnek, és a Titkainkig ez így is volt.

Csakhogy a Fácántánc és bizony a Katona társulatával tető alá hozott A bajnok már nem mutat ugyanilyen írói erényeket, és fokozottabban érvényes ez a legújabb bemutatóra. Az összetett szereplők helyére sablonos figurák lépnek, a feszes dramaturgiájú történetmesélést esetleges ötletek sorozata váltja, a jól előkészített poénokat egymás hegyére-hátára hányt gegek kupaca pótolja.

Stefanovics Angéla (fotó: Mészáros Csaba)

Pintér Béla műveinek nagy erénye, hogy egyszerre tudnak tragikusak és komikusak, komolyak és komolytalanok lenni: megmutatni egy súlyos emberi drámát, majd ezen egy jól eltalált viccel könnyíteni. Ez gondos előkészítést, pontos mondatokat és precíz színészi játékot igényel, különben a dráma elmarad, és beérhetjük néhány kacarásznivaló poénnal. A Szívszakadtig szintén ilyen poénokkal megtűzdelt dráma akarna lenni, ám ezúttal a drámából csak foszlányokat kapunk, ellenben nevethetünk az itt-ott jobb-rosszabb ütemben érkező gegeken.

Valóban drámai helyzetből indulunk: egy súlyosan szívbeteg lány és kicsit kevésbé súlyosan szívbeteg szerelme, akik egyszerre várnak a ritkán érkező transzplantálható szívre. Ebből kikerekedhetne súlyos dráma, és vannak is erre utaló jelek, de mire elérkeznénk ide, mindig van egy poén, ami épp fontosabbnak bizonyul. Aztán fölmerül egy Családi tűzfészek vagy Panelkapcsolat típusú minireality lehetősége, de csak újabb és újabb ötleteket kapunk, amelyek lapszéli poénként még megtennék, de ezekre felépíteni egy történetet – ez kevés. A korszellemnek megfelelően a migránstéma is előkerül egy félkegyelmű félvér képében, de ez is csak vicc marad.

Szívszakadtig (fotó: Mészáros Csaba)

A hiányosságok még feltűnőbbek lennének, ha nem ilyen szerencsésen összeválogatott és összeszokott társulattal és ilyen jó színészekkel lenne dolgunk, akik a legtöbbet hozzák ki karaktereikből. A poénok ülnek, és primer szinten szórakoztató, végig élvezhető előadást kapunk. A színészek valóban őszinte, drámai mozzanatokat is felcsillantanak: Stefanovics Angéla szinte halálán lévő Emőkéje, Pintér Béla bűnbánó korrupt szívorvosa, Enyedi Éva emberi jogi aktivizmus és a „nem férünk el” realitása között vívódó Rebekája, Thuróczy Szabolcs migránsellenesből kedélyes nagypapába váltó Borbély Győzője, vagy Friedenthal Zoltán fiáért élő Tivadar bácsija. Sajnos azonban ezek a momentumok sem képesek igazán drámai súlyt adni az egésznek, mert hiányzik a koherens gondolati rendszer, amire ráépülhetnének. A Szívszakadtigban az egyes részek működnek, csak az egészet tápláló szív hiányzik.

(2017. március 27.)

A Szívszakadtig adatlapja itt olvasható.