A klasszikus gyerekszínházi formák alkalmazásával született meg Szabó Magda Tündér Lalájának Egressy Zoltán által színpadra írt legújabb verziója, amely a jól ismert „szép díszlet-jó színészek-kedves történet” trojkával játszik meglehetős biztonsággal. Szabó Magda története örökérvényű tanmese a szív és a gondolat szabadságáról, amely alapvető éltető eleme kell, hogy legyen rövid földi pályafutásunknak, amit csak ezzel a kettővel lehet akár évszázadokkal is meghosszabbítani.
Tündérország új királynőt választ, aki a csodálatos Fügefától egy gyermeket kap ajándékul: Tündér Lalát. Lala nagyon különbözik a többi tündérfiútól, kíváncsibb, rakoncátlanabb teremtés, aki még az emberek világába is gyakran beteszi a lábát. Rosszcsontsága azonban túlcsorduló, de őszinte szeretettel párosul. Történik azonban egy nap, hogy a csúf, gonosz Aterpater, a nagy varázsló magának kívánja a hatalmat, és ezért zsarolással rákényszeríti Írisz királynőt, hogy ne a hőn szeretett Amalfihoz, hanem őhozzá menjen feleségül. Aterpater innentől kezdve minden mágikus hatalmát felhasználva manipulálja Tündérország népét, akik kétségbeesve várják a megmentőt, aki, mint minden mesében, pont a kellő pillanatban érkezik, és mindent helyrerak.
A fenti szinopszisnál jóval rétegzettebb történet részleteit azért nem bontom ki, mert Kőváry Katalin rendezése is megelégszik az egyszerű, a lehetőségekhez mérten monoton történetmeséléssel: jellemzően sem hangsúlyokat nem helyez el meséjében, sem kiemeléseket nem alkalmaz, így az az intimitás, amit egy gyerekelőadás képes nyújtani a szájtátva figyelő óvodásoknak és kisiskolásoknak, szinte teljesen elvész, és csak néhány kiszólás köti össze szorosabban a színpadot a nézőtérrel. Kőváry mintha az egész történetet akarta volna megfogni, és ezért mindenből egy picit belecsempészett volna előadásába, ami így nem találta meg pontos dramaturgiai ívét, ezzel a valódi „szájtátós” élménytől megfosztva az azonban így is kifejezetten hálás közönséget. Ám amíg a tartalomra meglehetősen szerény figyelmet fordítottak az alkotók, addig a formára annál inkább ügyeltek: Libor Katalin látványos és kreatív jelmezei (gondolok itt elsősorban a tényleg nagyszerű szék-jelmezekre) a mesevilágot szemléletesen reprezentáló, kidolgozott alkotások, ami alapvetően a díszletekre is elmondható. Ezekhez kifejezetten jól illettek a stroboszkóp-, és a különböző hang- és látványeffektek, amelyek azonban inkább az előadás második felében kapnak kiemelt szerepet, így hozva ki mégis a gyerekekből az őszinte és kitörő örömet az előadás végére.
A színészek „gyerekelőadásos teatralitással” és meseszerű naivsággal adják elő karaktereiket, gyakorlatilag hibátlanul, bár ugyancsak a lehetőségekhez mérten kevés humorral, ami azonban talán ismét a rendezés rovására írható, hiszen a poénok helye látható, csak nincsenek úgy kidolgozva a szituációk, hogy azok valóban ülni tudnának. Akiknek mégis sikerül valamilyen szinten kiteljesedniük: Írisz királynő (Bodnár Vivien), aki végig megmarad finom és romlatlan hölgynek, miközben csupa melegség árad játékából, Dagi (Gazdag László), aki szelíden buta, böszme óriásként szól bele néha a Tanács ügyeibe, és Kis Gigi (Rácz Kármen), aki mindig őszinte és felhőtlenül boldog egyszarvú-csikójaként valószínűleg az előadás lánynézői közt közönségdíjas lett. Külön kategóriát jelent Ruszina Szabolcs Csíl szerepében, aki a flúgos professzorból nemesül valódi királlyá, és Szanitter Dávid Aterpatere, aki Atipativá butulva a legszórakoztatóbb jelenettel ajándékozza meg a közönséget.
Ezen a délelőttön nem sikerült szemléletesen felfejteni a Tündérország és Emberország közötti összefüggéseket, még ha a végén rövid tanulság-percek keretében meg is tudjuk, hogy miről kellett volna szólnia a produkciónak. Persze, „minden ember Tündér”, és ha csak ennyi átment, akkor már nem volt hiábavaló a délután. És persze ne feledkezzünk meg a végén felzendülő őszinte tapsviharról sem, mert az elvitathatatlan. ►(zsb)
