7óra7

...a wonderful world
7óra7: (10/10)
Közösség: (0/10)

...a wonderful world

2010. 10. 03. | 7óra7

A Theatre NO99 egy fokozatosan és precízen építkező, katartikus élményt nyújtó előadást hozott a 8. Kortárs Drámafesztivál keretében a Trafóba, amelyben a Tamás bátya kunyhója kapcsán nemcsak a faji előítéletek és az embertelenség kegyetlenségét mutatja meg a társulat, hanem egy csodálatos és mindenek felett emberi világot is. Önfeledt színészi játék, izgalmasan stilizált tér és látvány, amely értelmét csak az utolsó pillanatban, a végső elszámolásnál nyeri el.
Tiit Ojasso és Ene-Liis Semper nem csupán fontosabb dramaturgiai pontjait, hanem pár érzékletes eseményét és cselekményszálát is megtartották Harriett Beecher-Stowe abolicionista regényének. A rabszolga Tamás bátya egy őt rendkívül emberien kezelő, sőt tisztelő család farmját vezeti, amikor is a ház ura pénzhiány miatt kénytelen eladni a legnagyobb munkaerőt képviselő tulajdonát, aki így a hírhedt déli néger-pokol irányába kényszerül. Ám a hajóúton Évának, egy fiatal kislánynak köszönhetően gazdag és tisztességes házhoz kerül, St. Clare tulajdonába. A jóságos lányról – akinek kedvességét és nyíltságát Topsyn is tapasztalhatjuk, hiszen visszaadja neki az emberekben való hitet – azonban kiderül, hogy haldoklik, de halálos ágyán megígérteti édesapjával, hogy felszabadítja Tamást. St. Clare viszont egy kocsmai verekedésből adódóan nem sokkal éli túl lányát, a néger rabszolga azonban, ahogy a lányával is, mellette is az utolsó pillanatig kitart, de a remélt felszabadulás nemhogy nem érkezik el, hanem valóban délre kerül, Legreehez, a kegyetlen rabszolgahajcsárhoz, aki a gyapotültetvényeken dolgoztatja, és végül az utolsó szuszt is kiveri belőle.
A rendezőpáros egészen az utolsó állomásig egy könnyed, komikus elemekkel ellátott, a felszínen akár giccsesnek is ható, önmagát meghazudtoló történetet játszat a színpadon. A koncepció, a vezérfonál, hívjuk bárhogy, szinte az utolsó pillanatig elfedett marad, csak az építkezés hatásait érezzük. Fehér lepedőkkel takart tükör és fehér fal tárul elénk, a középen egy vészkijárattal és tűzjelzővel, előtte pedig megszámlálhatatlan mennyiségben terülnek elénk a különböző színű takarók, ezen látványt pedig az elöl sorjázó, olykor fel-felvillanó lámpák egészítik ki egy-egy érzéki színskálával. Ahogyan a stilizált tér, úgy a perverz módon kettős jelmez is az értetlen csodálat tárgyát képezi. Minden szereplő maszkban flangál a betakart földön, ha fehér, fehérben, ha fekete, feketében, ha nagyon úri és nagyon ficsúrforma az illető, akkor színesben. Egyértelmű, hogy ilyen módon emelik az alkotók egy magasabb, jelképes szintre a bőrszínt, azonban nem lehet szabadulni attól az érzettől, hogy ezek egyrészt símaszkokra, másrészt szado-mazochisztikus játékokban használt szerelésekre asszociálnak. Mindeközben pedig szereplőink hol érthető, hol francia, hol spanyol, hol német töredékszavakkal kibélelt halandzsa nyelven, narrátori kísérettel – az ő szövegét mindig más olvassa fel a könyvből – közvetítik az eseményeket, de hol a rend?

A színészek pedig pontosan ezt a rendetlenséget feledtetik és erősítik – mikor épp mire van szükség –, szuggesztív, ötletes és magával ragadó játékkal, miközben fokozatosan építkeznek és kötik össze az egy színészre koncepciózusan több szerepet osztó rendszert. Andres Mähar Tamás bátya szerepében végig kiáll világképéért: hisz abban, amit gondol, és őszintén elfogadva a szabályokat igyekszik eleget tenni gazdái kívánságainak, miközben ott pislákol benne a szabadság reménye, amelyet azonban kizárólag szabályos, emberi eszközökkel hajlandó birtokba venni. Mähar végig szerepébe sűríti, koncentrálja minden erejét, nem lévén lehetősége arcjátékra, egész lényében közvetíti azt a rendkívül érzékeny és kifinomult energiát, amit Tamás bátya igényel. Marika Vaarik túlzásoktól nem idegenkedve ismeri fel, hogy Chloe és Miss Ophelia szerepe egy karakter két oldalról megvilágítva, ehhez mérten az előbbit gyöngédséggel, az utóbbit pedig vak elvekhez ragaszkodással és önhazugsággal mutatja be. Risto Kübar George és St. Clare szerepébe is ugyanazt az egyszerű, szerethető és emberileg átérhető gyöngéd naivitást ülteti, csak míg a fiatal fiú nem hajlandó rabszolgát vásárolni, és távolságot tartva kivonja magát az ezzel való foglalkozás alól, addig a milliomos elismeri korlátait, és belátja, hogy ő egyedül nem képes ez ellen tenni. Mirtel Pohla Evaként életvidám, energikus gesztusokkal fedi el a kislány halálos betegségét, akinek sorsa minden túlzás nélkül válik meghatóvá. Rasmus Kaljujärv azt a kegyetlenséget, brutalitást teljesíti ki Legree szerepében, amit Haleyként felülviselkedett és eszmékkel megindokolt; a színész meglepő ridegséggel és higgadtsággal, végig kontrollban tartva az erőszakot szögezi a székébe a nézőt – talán csak a „Heil, Hitler!”-karlendítés érezhető soknak, az is csak azért, mert leszűkíti az értelmezési teret. Tamás bátya és Legree kettősének zárása elementáris erejű, a brutalitást szinte lírai szintre emelő, velőig és azon is túl ható jelenet.
Sok mindenről lehetne még beszélni az előadás kapcsán, a Theatre NO99 azonban arra vállalkozik, hogy túllépjen a rasszizmus fogalmán, és azt az érzéketlenséget, illetve kegyetlenséget mutassa meg, ami itt, ma, a takarókkal kényelmesen elfedett, tükrök elé leplet tartó világban zajlik. Tamás bátya élni akar, ő az egyetlen ebben a világban, aki tisztán, és őszintén az életre született, az egyetlen önmagát elfogadó és őszinte ember, akiben bár erős az életösztön, egyvalamire nem hajlandó: hogy elárulja saját normáit, ha úgy tetszik, erkölcsét, s ez nála nem csak gondolatrendszer, hanem életelem. Szabad szeretne lenni, de végül belátja, hogy szabadulásának egyetlen útja a halál. Az ő lényéből nem a feketesége fontos (ahogyan a jelmezek végig érzékeltetik, hogy ezek csak egy szerepjáték öltözetei), hanem a jelleme és a gondolkodásmódja: a ruhák olyan tulajdonságokat rejtenek, amelyekre ma, úgy tűnik, nincs igazán szükség. Illetve mindannyian tudjuk, hogy szükség lenne rájuk, csak a jelek szerint az igény alacsony.
A főhős halála után behúzódó filmvásznon megjelenő Louis Armstrong What a wonderful world című felvételét mintha ide készítették volna: Tamás bátya utolsó éneke ez, amelyben benne van minden élni akarása és keserűsége, és ott húzódik benne Tiit Ojasso és Ene-Liis Semper ironikus látlelete a világról, amelyet nem nagyon kell magyarázni, s ami visszafelé az előadás össze elemét a helyére rántja. Ha van natúr profán líraiság, akkor a Tamás bátya kunyhója az. Szívfacsaró, kegyetlen és őszinte.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr778004513

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.