7óra7

A győzelemről
7óra7: (8/10)
Közösség: (8/10)

A győzelemről

2010. 10. 03. | 7óra7

A görög mitológia ismert története szerint Philoktétész, Héraklész fegyverhordozója volt az egyetlen, aki vállalta, hogy a szenvedő Héraklész alatt meggyújtsa a máglyát. Jutalmul megkapta az íját és a lernéi hidra epéjébe mártott mérgezett nyílvesszőket. A trójai háborúba menet azonban a lábán egy kígyó sebet ejtett. Odüsszeusz tanácsára magányosan otthagyták Lémnosz szigetén. Ám a háború tizedik évében egy jóslat alapján, mely arról szólt, hogy Philoktétész és csodálatos íja nélkül nem győzhetnek, Odüsszeusz eltökéli, hogy visszahívja. Odüsszeusz Akhilleusz fiával, Neoptolemosszal megy vissza Lémnoszra Philoktétészért. Ebből az alaphelyzetből indul a Stúdió „K” Philoktétész című előadása.
A kicsiny tér központjában egy kis sziget, Lémnosz, melynek hátsó oldalán ajtó jelképezi Philoktétész nyomorúságos barlangját. Az alattomban erkező sötét bőrkabátos Odüsszeusz a parton ellenszenves műmacsóként, eleven morálpedagógiai katasztrófaként győzködi Neoptolemoszt, hogy segítsen neki: hiszen Odüsszeusz nem kerülhet Philoktétész szeme elé, mert azonnal megölné. A terv szerint a fiú azt hazudja a sajgó sebű remetének, hogy Odüsszeusz ellen kell harcba lépni, így fel lehet Philoktétészt csalogatni a hajóra. A romlatlan kamasz Neoptolemosz őszintén megütközik ezen, hiszen a hazugság nem tartozik a héroszok ideáltipikus tulajdonságai közé. A köztudomásúan leleményes Odüsszeusz csele ugyanis nem több egyszerű szélhámosságnál. Az élő legenda azonban meggyőzi a naiv fiút, és ráveszi Philoktétész csapdába csalására.
A Szophoklész eredeti művére épülő Heiner Müller- és John Jesurun-drámákból a dramaturg Sediánszky Nóra és a rendező Koltai M. Gábor olyan előadást készített, amely a görög mitológia idealizált példabeszédeit és legendaépítési kísérleteit a fonákjukra fordítja. Odüsszeusz nem hérosz, hanem antihős – protagonistából antagonista válik. A Philoktétész önhibáján kívül szerzett sebe okozta szenvedések érezhetővé válnak, és görög félistenek fensőbbségesen magasztos cselekedeteiből a leplezetlen gyarló emberi dimenzió mutatkozik meg. Ez az Odüsszeusz az anyját is eladná azért, hogy az istenek kedvében járjon, Philoktétészt pedig annyira meggyötörte a sors, hogy a halál megváltás lehetne számára, már a bosszú sem élteti (olyannyira nem, hogy egy ponton átadja fegyverét az ellennek): modern, huszadik századi drámaalakként az alapvető egzisztencia filozófiai kérdéseit járja körbe, miközben a testi és lelki szenvedés poklának minden grádicsát végigéli. A tragédia több dimenzióban is megtörténik: Philoktétésznek maga az élet az, Odüsszeusznak a halál (Philoktétész ugyanis brutálisan agyonveri), Neoptolemosz számára pedig az eszményekkel és erényekkel való leszámolás – hiszen ép erkölcsi érzéke van, ezáltal viszont gyakorlatilag életképtelenné válik. Ez egyrészt annak a felismerésnek teszi ki, hogy egy sötét játszma eszközéül szolgál, márpedig ez a legfelelőtlenebb dolog, amit a felnőtt-társadalom egy gyerekkel tehet, másrészt nyilvánvalóvá teszi, hogy ebben a rendszerben egyetlen lehetősége a megsemmisülés: Neoptolemosz felől az előadás a görög mondavilág kiüresedését és napjainkban való értelmezhetetlenségét sugallja, hiszen a hazugságba kényszerített fiú lelkiismeret-furdalása és válsága gyakorlatilag teljesen felemészti a jövő hősét, amely szerepre Neoptolemosz predesztinált (lenne).
Az előadás keretét Menszátor Héresz Attila adja, amint nyugodtan és erőteljesen jeleníti meg a jelentéktelenebb szereplőket, illetve időn és téren kívül, a sarokban történő hímezgetést meg-megszakítva narrációjával segíti az eligazodást. Huszár Zsolt Odüsszeusza a gátlások nélküli amorális hős pontos lenyomata. Átélten és az őrlődést érzékletesen bemutatva játssza a hazugságban önmagát felőrlő, értetlen, valójában tiszta szívű ifjú Neoptolemoszt Kovács Krisztián. A címszerepet alakító Mucsi Zoltánról pedig csupa nagybetűvel lehet megemlékezni: nagyszerűen vegyíti a szánalom groteszkjét a létfilozófus magányos hőssel, meghasonlottsága mind szövegmondásában, mind rendkívül széles skálán mozgó testjátékában kifejezést nyer.
A másfél órás morális útkereséssel teli szenvedéstörténet kettős befejezéssel ér véget: egy logikussal, amely elpusztítja a szereplőket, ez van megfejelve egy látszólag pozitív, „hagyományos” deus ex machinát alkalmazó lezárással, amely azonban az isteni beavatkozást abszurdba hajlítja: Héraklész megjelenik, mindenkit feléleszt, kiadja a feladatot, és rövidre zárva mindent, a jövőbe látva elmondja, mi hogyan fog történni. Ezt viszont már az élőhalottként vegetáló, zombiba oltott Philoktétész, Odüsszeusz és Neoptolemosz hallja. Minden konfliktus, harc és tragédia megspórolható lett volna, ha Héraklész időben avatkozik be (ennyit a tökéletességről). Így majd mindannyian hősökként végzik, holott nem hősök, csupán bábok, valami felsőbb akarat szerint mozgatva. Mert valójában nincsenek hősök, nincs élet, sőt még halál sincs.
A mitológia szerint Philoktétész Trójában aztán győzelemre vezeti a görögöket: ahogy az istenek akarják. Csakhogy a „győzelem” fogalma innen kezdve kétséges. Mi nevezhető győzelemnek, ha az ember nem más, mint a felsőbb hatalom bábuja az istenek sakktábláján?

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr598003679

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.