Giovanni és Annabella testvérek, ez persze nem gátolja meg őket abban, hogy egymáséi legyenek. És olyannyira titkolják, hogy Putanán, a nevelőnőn kívül nem is tud erről senki más – egy ideig. Annabellára azonban, lévén, hogy fiatal lány, rászabadulnak a kérők, nem kevés bonyodalmat okozva: Bergetto – egy félkegyelmű gazdag férfi, Grimaldi – egy nemesi rangot viselő katona, valamint Soranzo – aki már túl van egy álszent csábításon. És ahogyan azt kell, vetélkednek Annabella kegyeiért, de a befutó egyértelműen a messze földön híres nemes, Soranzo, akit viszont ezért meg akarja ölni Grimaldi, de tévedésből az eleve vesztes, kikosarazott Bergettót sikerül kardélre hánynia. De Soranzo győzelme sem egy egyszerű diadalmenet, hiszen Annabella csak akkor mond igent, amikor kiderül, hogy teherbe esett bátyjától, és vágyait legyőzik Bonaventura, a szerzetes prédikációi. Ha ez nem lenne elég, felbukkan még Hippolita, aki anno Soranzóért halálba küldte férjét, Richardettót, aki ellen a merénylet annyira nem sikerült, hogy visszatér elégtételt venni feleségén. Hosszas ármánykodások és cselszövések járnak keringőt a sztori fonalán, aminek a vége, ahogy elvárjuk, egy irdatlan nagy mészárlás.

Koltai pedig, ahogy elvárjuk, alaposan fröcsögteti a vért, a lesújtóan sötét tragédia és a misztikus között ingázva. Nincs testvérszerelem, Giovanni és Annabella viszonya igazából a báty erőszakosságából táplálkozó dugni vágyás. A bosszúállás pedig egy mindenki által tudott, látott és felfogott életszükségleteket kielégítő játék, amiben mindenki a katasztrófát hajszolja. Így az egész előadás egy folyamatos játszmává válik, amelyben minden szereplő valamilyen szerepet játszik – van aki egyszerre többet is –, mindeközben pedig a rendező apró szimbólumokat, jelképes helyzeteket hoz létre, hogy megmutassa, itt akár még jelenthetnének is valamit a dolgok. Ezek hol könnyedén és egyszerűen tapintanak rá a lényegre (játékfegyverek, lufik, labdák, késsel átdöfött szív), hol pedig feleslegessé válnak (műanyag baba, Giovanni arcát takaró labda), és ahelyett, hogy következetesen vezetnének minket egy irányba, sokszor inkább széttagolják az eseményeket. De még így is izgalmasan szimulálják a tragédiát.

Az előadás eklektikus stílusa is ez alá dolgozik; van itt minden, amire vágyunk, az imént említett szimbolizmus, a rengeteg vért kifolyató, késekkel hadonászó, agresszív dráma, valamint a második felvonásban felbődülő misztikum (Hippolita dala, vagy a feleségét megvizsgáló Richardetto, de még sorolhatnánk). Csábítóan feszült és izgalmas elemek ezek, azonban a második felvonás közepén megáll ez a formai játék, és az egyre feszesebb váltakozás következtében létrejövő, hatalmas bumm helyett csak hömpölyögnek a jelenetek. Úgy tűnik, hogy egy ponton elfogytak az ötletek, és Sediánszky Nóra dramaturg, bár következetesen Koltai koncepciója alá dolgozta a szöveget, sok fölösleges szóváltást, önismétlő mondatot tartott meg. És ugyan csorbul a hangulat, ám a színészek mindent megtesznek, hogy berántsanak minket.

Közülük kiemelkedő Gula Péter, aki Vasquez szerepében állandó kontaktust teremt a nézőkkel, irányítja az eseményeket, és részese is azoknak. Kegyetlen, alázatos, titokzatos és néhol még kedves is ez a mészáros. Gula alakításában az aljasság finom, játékos, magától értetődő számítás. Pál András démoni mélységekbe viszi el Giovannit, a kattant, idegbeteg, kangörcsös zsenit. A ráció minden erejét segítségül hívja, hogy igazolni tudja a testvére iránt érzett erotikus vágyát. Húga meggyilkolásával pedig felfedi valódi énjét, az érzéketlen neurotikust, aki kiüresedetten hajszolja a szenvedélyt. Kiváló Rancsó Dezső alakítása, aki először Bonaventura szerepében komolyan veszi a tanítást, és hihetővé, átélhetővé változtatja a keresztény tanokat, némi kegyetlen agresszióval fűszerezve meg azokat, majd bíborosként a hit és a hitbéli vezetők puhány átlátszóságát mutatja meg. Egyedül Darabont Mikold Annabelláján nem érződik a hangsúlyozott játék. A színésznő végigviszi és megmutatja a húg szenvedéseit, kitöréseit, minden frusztráltságát, tévelygését, egy rendkívül pontos, következetes alakításon keresztül, csak épp ezek néhol teljesen mást mutatnak, mint ami a színpadon történik. Gémes Antos folyamatosan játszik Bergetto karakterével, egy szerethető, de minden megmozdulásában idióta és együgyű gazdag nemest helyez a színpadra. Horváth Illés Soranzója igazi, izzó vérű, mindenkibe beleszerető olaszos férfi. Ruttkay Laura Hippolitaként a szenvedélyek viharában tengődő kegyetlen és érzéki nő egyszerre. Végh Péter Richardettója a misztikus és bizarr orvos, rengeteg titokkal, Rusznák Adrienn pedig egy ijesztően semmibe tekintő szempárral adja át Philotis sejtelmességét.

Mindez a Vereckei Rita által tervezett, csempékkel borított, egyszerre mai tárgyalónak és középkori lovagi teremnek tűnő térben, középen a hatalmas üvegasztallal egyszerre látványos és hátborzongatóan steril. A színészek teljes egészében megmozgatják a teret, aminek köszönhetően egy pillanatig sem ülnek le az események. Tihanyi Ildikó változatos ruhákba öltözteti a szereplőket, hangsúlyozva karakterüket (Givonnai sötét zakói, Soranzo vagány inge, Hippolita kihívóan nőies egyrészes ruhája) és maiságukat.

A várva várt drámai zárás helyett egy önkritikus és mindenkit meglepő, az addig történteket visszamenőleg kiforgató, hatalmas vígjátékot kapunk. Ettől a befejezéstől lesz olyan az előadás, mint David Lynch _Inland Empire_ című filmje, a párhuzam pedig nem véletlen. Csak míg ott a személyiségzavar, addig itt a kis konzervekbe csomagolt vágyaink vannak szemérmetlenül kiforgatva, és ezt ugyanúgy nézhetjük, mint otthon a tévében, annyi különbséggel, hogy itt van hozzáadott érték is. Hogy ez mennyire abszurd, hátborzongatóan reménytelen és szánalmasan nevetséges.