7óra7

A körbe lépők reakciója
7óra7: (0/10)
Közösség: (0/10)

A körbe lépők reakciója

2010. 10. 03. | 7óra7

Az alábbiakban reakciókat adunk közre a Krétakör városterápiás akciósorozatának, A szabadulóművész apológiája című eseményláncnak a történéseire. A március 8. és május 1. között tartó rendezvénysorozat nem hagyományos színház, hanem ötvözi, integrálja a művészet különböző megnyilvánulási formáit. A reakciók sora reményeink szerint időről időre bővül, illetve természetesen lehetőség van olvasói megjegyzésekre is. Örülnénk, ha közösen, együtt tudnánk értelmezni a meglehetősen összetett projekt felmerülő kérdéseit. Ezúttal a Színházajánló.hu nem értékel számmal, úgy gondoljuk, a hagyományos értékelés kereteit szétfeszíti a produkciós forma. Az értékelés ezúttal az értelmezések különbözőségében, a felmerült gondolatok összességében ragadható meg. (Természetesen az olvasói számszerű értékelésre ettől függetlenül mód van.)
Írj velünk egy Krétakört
Szerző: Sára Eszter, 2009. ápr.. 24., 13:26:37
Nem lehet könnyű döntés valami teljesen másba belefogni, egy hosszú és eredményes életszakasz lezárása után. A Krétakör társulat megújulása, és így első produkciója, A szabadulóművész apológiája egyszerre idéz meg egy már elmúlt időszakot, és kelti fel a kíváncsiságot egy forradalmian új kísérletre. Az új terv ugyanis egy előadássorozat, ami több különböző helyszínen játszódik, és az eddigi Krétakör produkcióknál még nagyobb interaktivitást, több gondolkodást vár el a nézőktől (ami, valljuk be, nehéz vállalás), illetve sokkal kevesebb támpontot ad az értelmezéshez, és ezzel eléri, hogy aki részt vesz benne, szinte maximálisan szabadjára engedhesse képzeletét.
Nehéz írni egy ilyen sokrétű kezdeményezésről, ami ráadásul, mivelhogy ingyenes, bárki számára megtekinthető volt a megadott időpontokban. Összességében nem nevezhető sem dia- és videóinstallációnak, sem kiállításnak, sem színházi előadásnak, inkább valaminek, ami mindezeket magába foglalja.
Közös jellemzője úgy a dia- és video installációnak (RéS), mint az irodaszínháznak (Laborhotel), hogy a nézőt a dramaturgia egyszerűen olyan helyzetbe hozza, hogy nem láthat mindent. Közös téma a világba való belevetettség is, azaz a születés. Vajon csak akkor születik-e meg egy ember, amikor kidugja a fejét, és életében először levegő után kapkod, vagy megszülethet egy biológiailag már élő ember is? Ugyanígy közös pont a néző, aki mindent látni akar, és azt sem tudja, hova kapkodja a fejét, a fotós, aki nem akar lemaradni egyetlen pillanatról sem, és a média, ami beférkőzik mindenhova, még akkor is, ha ki akarjuk zárni.
A RéSben három óriási falon egyszerre peregnek a diák: egy filmes szakkönyv lapjai, e-mailek, sms-ek kivetítve a színészek magánéletéből, az előmunkálatokról, képek egy női hasról, egy medencéről, a kiállítás autóiról, igazolványképek Sárosdi Lilláról és Schilling Árpádról, képek, amik mintha valóságos magánéletüket ábrázolnák, és képek egy szürreálisnak ható világból. Eközben a terem közepén egy kivágott tetejű autóba ömlik a homok a plafonból. A negyedik oldalon pedig, ahol nincsenek képek, egy tévén nézhetjük végig Sárosdi Lilla szülés előtti óráit, és hallgathatjuk meg gondolatait. Majd egyszer csak majdnem minden elsötétül: mindössze egy gyerekrajzszerű képregény diái váltakoznak az egyik falon, a szemköztiről pedig Sárosdi Lilla néz le ránk, egyszerre szúrós és kérdő tekintettel, miközben a hangfalakból nyögései, és gyermekének első sírása hallatszik. A baba megszületésével vége mindennek, mehetünk föl az Erzsébet térre, a friss levegőre, temérdek kérdéssel a fejünkben: Ez most tényleg komoly? Vagy: mi volt ez egyáltalán? Sok a pénzük és akkor most mókázgatnak, felvágóst játszanak, hogy ők még ezt is meg merik tenni? Sárosdi Lilla tényleg terhes? Miért nem láthattunk egyszerre mindent? Elvették a szabad akaratom? Csak elszenvedője voltam ennek az egésznek? Bele voltam vetve ebbe a világba? Kell ez nekem? Aztán kiérve a RéSből elolvasom még egyszer a kiírást és megakad a szemem egy mondaton: „egy ember, aki összetévesztette az önkifejezést a valósággal”, és kezdek megvilágosodni, legalábbis azt hiszem.
Aztán a kíváncsiság elvezet a Laborhotelbe, ami egy színházszerű előadás - a Krétakör bázisa ad otthont számára. Egy belsőgangos régi építésű ház, sok-sok kis szobából álló lakás, a Kálvin térhez közel. Így nem is véletlen, hogy mindössze két jelenetet láthat mindenki, a nézőket ugyanis két részre osztják, és két teljesen különböző epizódokból álló jelenetsorozatot nézhetnek végig. Az első megdöbbentő dolog azonban nem az volt, hogy megint nem fogok mindent látni, hanem, hogy ott vagyok azon a helyen, ahol a RéS képei készületek, és ott van Sárosdi Lilla, Schilling Árpád és a babájuk, tehát minden, amit a RéSben hallottam és a képeken láttam, igaz.
Az előadás dramaturgiája hihetetlen precízen megszerkesztett, megszűnik a tér és az idő, van azonban, hogy utólag mégis kiderül, hogy az előbb látott jelenet egy időben zajlott a következővel, egy párhuzamos vágáshoz hasonlóan. Film vagy színház? Előkerülnek az anya-gyermek, a feleség-férj, a művészférj-művészfeleség viszonyok lehetséges problémái, amelyek valószínűleg ténylegesen foglalkoztatják mindennapjaikban a művész édesapát és a művész édesanyát. Mindezek mellett ábrázolásra kerül az ember teremtése, egy öngyilkosság, és ennek kapcsán a lét értelme, a szekták és a szélsőségesség kérdése, illetve az ezeket éltető elvakult emberek. Megjelenik a bábeli nyelv- és megértés-zűrzavar, mert szerepelnek külföldi színészek is az előadásban, akik hol franciául, hol angolul beszélnek, hol fordítják őket magyarra, hol pedig nem. Felbukkannak a fényképészet által felmerülő filozofikus kérdések (tényleg meg lehet egy képpel állítani az időt? le lehet fotózni valakit, aki nem akarja azt? meg lehet ragadni valakinek a lényét egy képben? fotóművész az is, aki digitális géppel napi 3000 fotót készít, mindenről, amit csak meglát?), és az újságírókkal, riporterekkel kapcsolatos fenntartások, a magánszféra megsértése, a bulvárfotó.
Persze van itt még sok nagyon fontos kérdés, hogy hol is van a magánélet és a színház határa? Mennyire színészkedik a színész, amikor szerepet játszik és mennyire önmaga? Mennyire lehet színpadra helyezni a privát szférát? Mennyire jó ez annak a kisbabának, és hogy fog hatni az életére? Nem szenved-e maradandó sebeket? Vagy később ez majd gazdagítani fogja őt?
Ez tehát mind-mind előáshatóan el van bújtatva ebben a produkcióban, és valószínűleg még sok-sok ezer dolog, ami nekem fel sem tűnt, vagy eszembe sem jutott. Így hát ezzel is szeretnék mindenkit arra ösztönözni, hogy ossza meg velünk a véleményét, illetve egészítse ki ezt a töredékes irományt a saját élményeivel, mert hát itt aztán van miről beszélgetni.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr548004333

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.