7óra7

A művész maga
7óra7: (10/10)
Közösség: (0/10)

A művész maga

2010. 10. 03. | 7óra7

Másfél óra alatt egy életet eljátszani. Rendkívüli kihívás. Különösen úgy, ha egy kiemelkedő művész fizikailag és lelkileg egyaránt mozgalmas életéről van szó. Az amúgy is nehéz feladat pedig tovább súlyosbítható: ha mindezt a monodráma műfajában vállalják az alkotók. Norman Allen Nizsinszkij utolsó tánca című egyszemélyes drámáját a Spinoza-ház intim terű miniszínpadán mutatták be.
Az 1890-ben művészcsaládban született Vacláv Nizsinszkij hányattatott gyerekkort szenvedett: szülei városról városra utaztak, ám fiuk nevelésére nem voltak képesek gondot fordítani. Kilencévesen vették föl a Cári Tánciskolába, első jelentősebb szerepét tizenhét éves korában táncolta, ahol már kiviláglott rendkívüli tehetsége. Hamar felfigyel rá Pavel Lvov herceg, aki kapcsolatain és segítségén kívül szerelmét is felajánlja. Viszonyuk lesz. A herceg után pedig egy másik férfi, a húsz évvel idősebb szervezőzseni Gyagilev karjaiban talál segítségre. „Gyagilev valódi renaissance-alak volt – írja később Nizsinszkij felesége, Pulszky Romola. – Bár nem volt zenész, tudott énekelni és jól zongorázott; nem volt művész, de rajzolt egy kicsit; nem volt táncos, de ismerője a tánc legtökéletesebb stílusának... A szó legszorosabb értelmében dilettáns volt, azonban: a legmagasabb fokra emelkedett, a mindenható dilettáns, az a dilettáns, akinek pályája más, erőteljesebb, tehetségek kibontásában nyilatkozott meg.”
Nizsinszkij az Orosz Balettnél ismeri meg Pulszkyt, akibe egy pillanat alatt beleszeret, és feleségül veszi. „Mikor Gyagilev megtudta, hogy Nizsinszkij megnősült, hirtelen falfehérré változott és elájult a fájdalomtól s mikor Gyagilev elküldte a sürgönyt, melyben arról értesíti Nizsinszkijt, hogy többé ne jelenjen meg a próbákon, többé nem tekinti őt a balett tagjának, Nizsinszkij összeroskad kétségbeesésében s talán ez volt az a pillanat, amely megfordította a fiatal ember és a kiváló művész egész életútját. Gyagilev segítségével repült föl a magasba és Gyagilev üldözte be őt az őrültek házába. Micsoda szerelem és micsoda gyűlölet?” – írja Kassák Lajos, a feleség által írt Valery című életrajz recenziójában. A kitagadás tehát megnyitja az utat a külföldi sikerek felé. Tombol az avantgárd, Nizsinszkij revelációszerű új táncmegközelítése forradalminak hat. Hírneve végigsöpör az egész világon: fellépések Párizsban, Londonban, az Egyesült Államokban. Azonban művészi hitvallását kortársai nem értették meg, még felesége sem. Nizsinszkij felfogásában a tánc a mozgás létrehozásának és kombinálásának művészete. Nem csak drámai cselekvést, vagy indulatot kell kifejeznie, de a táncos minden egyes mozdulatát élő gondolat kell, hogy áthassa. Rajongói azonban csupán a felszínt látják, a táncos magányos marad. És a magány, valamint a világ rossz irányba fordulása megtépázza érzékeny, tehát amúgy sem stabil idegrendszerét. 1919. január 19-én lépett fel utoljára közönség előtt egy svájci üdülőhely jótékony célú estjén. Ekkor kezdett elhatalmasodni skizofréniája. Az előadáson közel fél órán át mozdulatlanul ült, majd hirtelen táncolni kezdett. A háborút táncolta el. Hogy ez vajon nagyszerű volt-e vagy csak az őrület spontán tombolása, nem tudni. Mindenesetre innentől kezdve nem táncol többé, hátralevő évtizedeit szanatóriumokban, illetve családja őrizete mellett tölti.
Nizsinszkij az előadásban egy ablaknál áll, a furcsa az, hogy az ablak fent van, magasan. Ott kezdi el monológját, majd leugrik a színpadra, és ott idézi fel magamagának, időnként magára öltve élete fontos szereplőinek alakját. Újraéli az életét, szintetizál, önáltat és önvádol. Másfél órán keresztül nő föl emberként, művészként és zseniként, éli át gyakori fájdalmait és ritka örömeit, és jut el ugyanabba az állapotba, ahol most van – az elmegyógyintézet zárt falai mögé. Hogy aztán kezdődhessen a tragédia elölről. Ruházata egy furcsa zsávolying, amely mintha kényszerzubbonyt formázna, de az asszociáció szintjén.
Nizsinszkijt és rajta keresztül további hat meghatározó figurát Haumann Máté kelti életre. Ez utóbbit szó szerint kell ezúttal érteni: kifejezetten nagy odaadással és beleéléssel helyezi elénk a táncművészt magát, hogy az szinte félelmetes. Ebben néhány tárgy és néhány lámpa van a segítségére, az atmoszférát ő teremti egyedül, ami talán a legnagyobb elképzelhető színészi feladat. Haumann bizonyít. Elképesztő alázattal dolgozik azon, hogy elhiggyük: ő maga Nizsinszkij, egyetlen másodpercre sem esik ki a figurából, egyetlen pillanatra sem néz ránk, végig egyedül van, ami így kiemelten intimmé teszi az amúgy is közeli élményt. (Zalán Magda fordításának szövege pedig tökéletesen alkalmas a monológelőadásra, és bár a színlapon nincsen dramaturg föltüntetve, kiemelendő a színpadon elhangzó szöveg logikus szerkesztettsége.) A forma és a tartalom élményszámba vehető egymásra találása zajlik előttünk. Nizsinszkij képes meggyőzően átélni életének eddigi eseményeit, Haumann pedig kivételes önfegyelmével képes Nizsinszkijjé válni. Nagy műgonddal kidolgozott jelrendszere van, mindegyik eljátszott figurához csatol valami jellegzetest, már a különféle hanghordozásokon túl: mindegyikük másképp gesztikulál, másképpen biggyeszti az ajkát, más motorikus mozdulataik vannak, ugyanakkor minden mozdulatában benne van az érzékeny, személyes túlzás, az őrület. Mindez indokolható a személyiség bomlásával is, a zsenialitásával is, a művész szenzibilis megfigyelőképességével is. Azonban az egyes helyszínek megjelenítése, a jelzésértékű, kidolgozott mozgásrendszer négy ember megjegyzendő együttműködésének az eredménye: az előadást keretbe szervező Radó Gyula rendezőé (aki, úgy tűnik, a monodrámákra specializálta magát, és jeles értője e műfaj minden csínjának), Király Attila mozgástervezőé, Seregi Lászlóé, aki a színlapon művészeti munkatársként van föltüntetve és mindenekelőtt Haumann Mátéé, akinek ezt az egészet el kell szenvednie (ezúttal a szó nemes, színészi értelmében) estéről estére. A kifejező és narrációs eszközként működő világítás Csorba Mátyás nevéhez köthető, az egyszerűségében domináns látvány Sibalin György munkája, a színész által viselt ing pedig Zoób Kati műhelyének átgondolt produktuma.
A rendkívüli kihívás teljesítése halkan, minden csinnadratta nélkül történik: mi félház előtt láttuk az előadást. Pedig valóban ritkaság az, ami történik: a Spinoza-ház delikát színházi csemegét ígér, és ezúttal az ígéret meg is valósul. Valódi élménytől fosztja meg magát, aki kihagyja.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr498003937

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.