A színházba járók élete nem mindig csupa játék és mese, vigalom és szórakozás, szépség és jószívű szörnyelem, hehegés és kacagás. Amint a sötét nézőtéren megforduló mit sem sejtő nézőn a balsors, mely régen tép, ismét letépve láncát, zúgva tapos rajta át, nem hagyva árvát és talányt, csak hót és halált, és a visszagondolt, nézőtéren átaludt pillanatok a gyönyör édes perceivé, a szendergő hortyogás pedig a megtestesült felszabadulássá válnak.
Mert az életértelme sokatmondó vonalak társulat, a múlt keserves próbálkozásaiból mit sem okulva, ismét úgy érezte, hogy jelentős művészi megnyilvánulásukat nem adják idegen szájba, és filmesek lévén Mro¿ek Szerződése nyomán papírra vetett, végtelennek tűnő – egyébként 120 perc szünet nélküli – szerzeményüket saját erőből, kifogástalan odaadással teszik fel a színpadra, a semmiben sem vétkes nagyérdemű jogos megdöbbenésére. Kozma Károly és Kokics Péter ugyanis a (lelkes) színházi dilettantizmusnak olyan fokát produkálják, amelyre a döbbenet még talán a legkedvesebb reakció. Karakterüket csupán az ordítás–normál beszéd–suttogás triászra alapozva szándékoznak felépíteni, néhány súlyos grimasz, illetve a burleszkfilmes hőskorából származtatható gesztusok kétségbeesett integrálása közepette, miközben a kíváncsi nézősereggel mit sem törődve, félszegen, súlyos darabokban dobálják egymás felé a mondanivaló terhe alatt majd összeroskadó szavakat. A megpakolt szavak pedig olyan természetes könnyedséggel nem vesznek tudomást kibocsátójuk szándékáról, hogy az már-már lírai. Persze nyilván hasonlóképpen tesz Mro¿ek, Obama és a Story Magazin is, és milyen igazuk van.
Vajon hányszor kellett a színház mellé járni ahhoz, hogy valaki elhiggye azt, hogy a színház színfalak mögött hagyott szövegkönyvek deklamált felolvasóestje, néhány lámpával és némi installációval? Hányszor kellett öntudatlanul alámerülni az esztétikai esszék és értekezések, lexikonok és tankönyvek önkifejezés és művészet szócikkei között ahhoz, hogy elhiggye, hogy a forma az bármi lehet? Hányszor kellett ezt jól átbeszélni, és hányszor kellett közben helikopterként tovaszállni? Vélhetően sokszor. Így viszont indokolható a két órás, mindenféle színpadi nyelvet (értsd: mindenféle színpadi nyelvet) mellőző, bevilágított térben statikusan felmondott rádióműsor, és a művészieskedő, olcsó hatásvadászattal teli, képi/szövegi naturalizmusával nem merész, csupán ízléstelenül öncélú és ekképpen tartalmilag szimplán gagyi trash filmek. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek a filmek technikailag teljesen rendben vannak, de ennek színházi relevanciája nincsen, valamint az, hogy a filmek mutatnak közös nevezőt az alapanyaggal, csak a kapcsolat túlesztétizált, állírai és a szó legpejoratívabb jelentéstartományában művészies, miközben tulajdonképpen a színpadi szöveg lilábbnak szánt primitív remake-je.) Az pedig, hogy ennek az egésznek mi a fészkes fene köze van Garas Dezsőhöz, az már tényleg a nonszensz és az abszurd behívásának a tökéletes félreértése.
Az előadás végül is igen egyszerű konklúzióval szolgál: a frusztrált kötöttpulcsis bölcsészek pervesztétikai (értsd: perverz+esztétikai)-művészi (értsd: összefüggéstelen blöffparádé) önkielégítése (értsd: minden értelemben) nem egy szinpadképes tevékenység, főleg, ha mindenképpen be akarja bizonyítani, hogy te vagy a hülye, ha nem értesz az egészből egy kukkot sem, mert mi értjük, hehe. Igazából dühös az ember, ha teljesen feleslegesen elrabolják az idejét (nota bene: a beléptidíját is). Persze a viszonyítás végett kell az ilyen élmény is, de negyed óra után bátran álljunk föl, úgyis csak rosszabb lesz.