A szituáció szépen bontakozik ki, s az előadás első két felvonása azért tud igen kellemes lenni, mert az alkotók a szereplők motivációit és jellemét egészen nagy mélységben fejtették meg. Almási Éva Murzaveckajája öntelt doppelgänger figura: tettei és motivációi ellentétben állnak minden mondatával, s a színésznő ezt a kiáltó kontrasztot tökéletesen természetessé tudja tenni, ekképpen válhat a szürke eminenciás archetípus remek megtestesítőjévé. Nagyszerűen kidolgozott, összetett alakítást nyújt Szombathy Gyula a látszólag szerény és alázatos kisember, azonban mégis szinte ördögi machinátorként megjelenő Csugunov zugügyvéd szerepében. (Az egyik leghumorosabb, de mégis mély drámaiságú momentum hozzá fűződik: amikor a gyanútlan Jelizaveta aláírja a biankó váltót, sírva fakad a bizalom e fokát látván, és olyasmit mond, hogy ennek tudatában milyen nehéz lesz átvernie az asszonyt.) Kevésbé érdekes, de a hiányos pontokat jól kiegészítő munka Gazsó Györgyé: az államhatalom képviselőjeként mindig egy lépéssel a szélhámosoktól lemaradva kullog a történések okán, kényelmes kisember ő, de akár kényelmét is feláldozza becsületességéért, meg is lesz a jutalma a lúzernek: a házasság nem túl kellemes igája. Kiemelkedő színfoltja az estének Martin Márta: Anfusza szerepében egyszerűen úgy zseniális, ahogy van. Kimódoltan laza, no time to lose-businessmanként kissé hadar Szervét Tibor mint Berkutov: a szerep maga egy hidegség, Szervét szenvtelen racionalizmussal válik diadalának tudatos kitöltőjévé. Kis piáskarikatúra Csányi Sándor a felelőtlen úrifiú Apollon szerepében, Adorjáni Bálint Csugunov unokaöccseként pedig duhaj vagabundot játszik, aki azonban a pénzért szó szerint bármire hajlandó.
Motivikai szempontból némileg a harmadik felvonás, a végkifejlet miatt problematikus Jelizaveta és Glafira alakja. Szávai Viktória Jelizavetája elbűvölő, kedves, jóindulatú és intelligens, csak egészen egyszerűen naív és tájékozatlan, ám a rendező, Valló Péter mindvégig azt érezteti, hogy az özvegy átlát a szitán. Azonban a befejezés nem ezt igazolja, sőt mint kiderül, valójában még naívabb, mint gondoltuk, így a sugalltak hamisnak bizonyulnak – meg vagyunk tévesztve. Még nagyobb kérdőjel a kétszeri átalakuláson is keresztülmenő Glafira. Wéber Kata a puritánságot sötét ruhába öltöztetve, afféle korát megelőző emósként mutatja, megszabadulva Murzaveckaja kötelmeitől azonban érzelemittas, szabadságra vágyó bakfisként jelenik meg, és ez így működik is. Annál váratlanabb az, ahogyan immár leendő feleségként irritáló hárpiaként vetíti elő a Linyajevre váró házasélet borzalmait. Hatásos, de következetlen.
A befejezésen nem az előadáson amúgy érezhető alapos előkészítettség, hanem kissé a kapkodás hagyott lenyomatot: a valamiért kényszeresen vágyott súlyos mondanivaló érdekében didaktikusba hajlik a mű, és bár így teljesen (sőt: túlzottan) nyilvánvalóakká válnak a mai közélettel vont, amúgy nem valami eredeti párhuzamok, pont a gondolkodás nehéz feladata súlyának nagy részétől szabadítva meg a kedves nézőket, mégsem jövünk ki rossz szájízzel a színházból. Bár e szempontból is győzött a technokrata, azért a feloldatlan maradékon, ami a színészek játéka által teremtetett, még ellehetünk egy ideig, és ez sem kevés.