Az előadáson határozottan érezhető, hogy mondani akar valamit, szinte tapintható a közlés iránti vágyódás, ám fordulópontok és motivációk teljes hiányában a semmiből a semmibe jut, ami ebben az esetben kifejezetten negatív kicsengésű. A cselekmény folyamatossága a levegőben lóg, s azt nem tereli senki semmilyen irányba, csak létezik önmagában, egy megfoghatatlan pillanatba összesűrítve, mely empátiát és megértést akar gerjeszteni, ám az a mérhetetlen közöny, ami körüllengi a főhőst, rászoktatja a nézőt is a beletörődésre. Ezáltal mindez nem lehet más, mint egy puszta életkép, egy maréknyi esszencia abból, amit életnek hiszünk, a maga előre elrendeltetett mivoltában.
Legalábbis ezt sugallja a darab.
A színészcsapat erőssége a Makszimot játszó Újvári Milán (aki nem mellesleg táncos elsősorban): egyszerű, ám annál kifejezőbb, már-már élettelenségig lecsupaszított karakterét a többi szereplőhöz viszonyítva kiemelkedően formálja meg. Mindenkinek (még ha adott esetben nagyon keveset is láthattuk) voltak kimagasló pillanatai – főleg Borbély Alexandrának (menyasszony) és Simon Zoltánnak (vőlegény) –, így összegezve a színészi játék nívója hullámzó, ugyanakkor véleményem szerint a probléma inkább a darab rendezésében keresendő, mintsem annak eljátszásában. A struktúra és a logikai kapcsok szétszakadoznak, s válaszok megfogalmazása, illetve – és ez sokkal zavaróbb – kérdések feltevése helyett a Gyurma lényege elvész abban a számtalan kevésbé fontos momentumban, amelyeknek a lényegi szálat kéne erősíteniük, nem pedig szétzilálniuk azt. Nem másról van szó, mint a cselekmény vázához erőszakkal odatapasztott fejezetekről, amelyek túlságosan nagy hangsúlyt kapnak ahelyett, hogy árnyalnák a sztorit. Ezek az életképek pedig önmagukban nem állják meg a helyüket, szinte fölöslegesek.
Ugyanakkor mindenképpen szólnom kell a darab két rendkívül izgalmas részletéről: a színpad hátteréül egy-egy kivetítő szolgált, melyen egy, a játéktéren mozgó figura kézikamerájával vett képfoszlányokat láthattunk, amelyek izgalmasan színesítették az előadást a filmnyelvből kölcsönzött megoldásokkal. Emellett beatboxos szemelvények is megjelentek, amelyek a színházi közegtől első blikkre idegennek tűnhetnek, ám pazarul helyezkednek el a mű kontextusában.
Az előadás szimbolikusnak szánt, mégis a hatásosságot teljes mértékben nélkülöző fináléja ürességet és a befejezetlenség érzetét hagyta a látogatókban („Akkor most ez a vége?” – hangzott el a mellettem ülő székről bizonytalanul távozó úr szájából).
A villanyok felkapcsolódnak, és a megvilágosodás szikrája nélkül fordítunk hátat Makszim életének és megpróbáltatásainak. Senki nem néz hátra ezután.