Emma és Robert házas, és van két gyerekük, ahogy Jerryéknek is. Jerry és Robert gyerekkori barátok, és a két család is csodásan megvan egymás társaságában. Festeni sem lehetne szebb családi idillt. Az, hogy Jerry és Emma 7 évig éltek „légyottkunyhójukban” vidáman, miközben Robert is erre-arra el-elkalandozott, a titokzatos feleség pedig minden bizonnyal ugyancsak saját utakat járt a családi műszak szüneteiben, csak rontana a képen, úgyhogy talán jobb is lenne úgy tenni, mintha ez nem így lenne. Meg hát ott van a két-két gyerek is, meg a közös cég, meg a régi barátság, meg miegymás. Párosával az igazi homokba dugni fejünket!
Szerelmi négyszög három szereplővel, visszafelé, ugyanis a végkifejlettel kezdődik a történet. Az emberi hiúságon elkövetett talán legnagyobb merénylet a megcsalás. Eufemizálhatjuk a tényeket, de a megcsalás akkor sem más, mint a boldog közös jövő, a meghitt szeretet és a szerelem ellen elkövetett színtiszta árulás. Persze csak akkor, ha a másik csinálja – mert ugye, az más –, meg akkor, ha egyáltalán van mit elárulni. Harold Pinter drámája kiábrándult látlelet a párkapcsolatok önhittségéről és ordító felületességéről, amelyben szerelem, szeretet, tisztelet, bajtársiasság és egyéb ilyen súlyos szavak csak üres bábok, amelyeket éppen oda teszünk, és úgy irányítunk, ahogy éppen jól esik, minden tartalomtól megfosztva. És igazából még a lelkiismeret-furdalás is elmarad.
Pinter darabjában klasszikus dráma vagy drámai fordulat nincsen. Történetében is nem maga a történet, hanem inkább a textus, az emberi akciók és reakciók a fontosak, így nem véletlen, hogy Valló Péter rendező mindenekelőtt a jó színészgárda kiválasztásával gondolta abszolválni az előadást, ami nem bizonyult hibátlan koncepciónak. Bár Für Anikó Emma szerepében hihetetlenül diszkréten, és már-már szívbemarkolóan játssza a totálisan megcsalt szerelmes nőt, akit szeretője a láng kioltásával, férje pedig a teljes közönnyel aláz meg, Hirtling István Jerryként a lusta szerető mintapéldánya, Újvári Zoltán Robertje pedig kegyetlenül felszínes és nemtörődöm, mégsem sikerült magával ragadó előadást kerekíteni Pinter egyszerűségében lenyűgöző szövegéből, amelynek minden mondata és minden taglalt szituációja hemzseg a kimondatlan szavaktól és gondolatoktól.
A játéktér, amely ugyancsak a rendező nevéhez fűződik, kifejezetten izgalmas, de az egyes kis „boxokban” a játék teljesen statikus – arról nem is beszélve, hogy a színpad mélységét a végsőkig kihasználva szinte elérhetetlen távolságba kerül a nézőtől az előadás –, amely így mindössze jól dramatizált szövegfolyammá válik, jelentősen csökkentve az előadás élvezeti értékét, hiszen a fordított történetmesélés miatt kiszámíthatóvá váló cselekmény sem hordoz magában különösebb ingerorkánt, a komolyabb rendezői ötlet híján pedig gyakran válik érdektelenné az előadás.
Ennek a ellenére a jól kidolgozott interakciók, és a viszonylag ritkán feldolgozott téma így is képes kitölteni azt a bő másfél órát, amíg kiderül, hogy a tükrökkel telitűzdelt díszletben valóban önmagunk kis történeteit, és a kívülről oly szilárdnak tűnő felszínt kell felfedeznünk, amely legyen bármennyire is közhelyes eszköz, mégis szorongó zsibongást vált ki a tapsoló közönségből.
