Mindazonáltal lehet, hogy nem a legjobb megoldás ez a kvázi licenszelőadás. Nem elsősorban a történet miatt, ami továbbra is meglehetősen le van rövidítve. Nem is a cselekménybeli hiányosságokról van szó, mert azt összeilleszti a néző – aki így valamiféle szellemi kihívás elé van állítva –, hanem az indítékok mellőzéséről. Pedig Tolsztoj szerelemi háromszögéből, ami meg van spékelve még egy szerelmi szállal, meg korszellemmel és még rengeteg mindennel, bármilyen indíték mentén fel lehetne építeni egy valódi, többdimenziós, a dramaturgiai csomópontok érzelemdús ábrázolásán túlmutató drámát. Igaz, ez nagyrészt a rendező dolga lenne, akinek Miklós Tibor állandóan igazságkeresésben, szerelemben és erkölcsben kitörő, a nézőt teljesen eltömítő dalszövegei ellen kellett volna dolgoznia – amik nem változtak a madáchos előadás óta –, és hát ez nem lett volna olyan egyszerű. Szerednyey Béla azonban egy az egyben azt teszi színpadra, ami le van írva.

A zenekar teljesen korrekt módon húzza Kocsák Tibor meghatásra játszó, kizárólag sötét és vidám dallamokat magában hordozó, nem éppen sablonmentes zenéjét. A koreográfiáról, valamint a díszletről és annak funkcióiról nyugodtan olvassák a Madách előadásáról készített írásunk második bekezdését: itt is _egy az egyben_ erről van szó.

Akik nem részei a közös halmaznak, azok a színészek és az ő teljesítményük. Közülük is a leginkább elismerésre méltó Sasvári Sándor Karenin szerepében nyújtott alakítása, aki teljes lényében és megjelenésében illeszkedik a korhoz. Mindezt pedig Sasvári – a Madáchban tapasztaltakhoz képest kellemes meglepetésként – távolságtartó, visszafogott játékkal spékeli meg, nem próbálva meg eljátszani az érzelmeket, hanem sodródik az eseményekkel, pontos, képzett hangja pedig végig támogatja ebben. Halas Adelaida finoman érzékelteti Anna szenvedélyes érzelemvilágát, de mindvégig érezve a határokat meg sem próbál olyat megmutatni, ami nincs ott, és hangja is csak a nagyon magas tartományokban csúszik át az érthetetlenség tartományába.

Varga Miklós egy szelíd, ártatlanul a távolba tekintő, mégis karakteres, őszinte, érces hangú népénekest formál Levinből, végig következetesen jól tartva a kezdésnél kitalált arcot. Szeles József Vronszkija nagyon is szereti Annát, annyira, hogy amikor úgy van jelen, hogy a nő nincs a kétméteres körzetében, a színész egyszerűen elfelejti, hogy a színpadon van. Így meglehetősen szaggatottá válik ez a karakter, ugrálva a színtelenség és a diszkrét hősszerelmes között, s az elvesztett szerelem okának ábrázolásával is adós marad. Trokán Anna Kittyje adja ki talán a legtöbb érzelmet, azonban ez sem segít a színésznőnek, hogy megtalálja a kottát, és benne azt, hogy melyik hangot hová írta a zeneszerző – pedig keresi, de végül nem jár sikerrel. A színészek egy jelentős része hasonló problémákkal küszködik, de a kiszabott feladatát mindenki teljesen korrektül elvégzi.

Az első felvonás kellemes kis hömpölygése, a második felvonásra irdatlan nagy kapkodásban csúcsosodik ki, dramaturgiai fordulópontok dramaturgiai fordulópontok hátán, és minden pörgés, sietség ellenére lassúvá, vontatottá és üressé válnak az események. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy Szerednyey rendezésében nincs semmi különleges értelmezési gondolat, vagy olyan ötlet (a valóban hatásos látványon kívül, amelynek tervezője is a rendező), ami legalább egy pillanatra a történetmesélésen és a zeneiségen túl érdekessé tenné azt. Egyszerűen csupán le van tudva a történet, márpedig az _Anna Karenina_ itt csak kezdődik. Veszprémben pedig – ugyanúgy mint Budapesten – szűk három óra múltán végződik.