7óra7

Az igazi tudás
7óra7: (7/10)
Közösség: (0/10)

Az igazi tudás

2010. 10. 03. | 7óra7

A Tudós nők tipikus vígjátéki helyzetre épülő dráma. Chrysale, módos polgár és felesége, Philaminte férjhez akarják adni lányukat, Henriettet, akinek nincs más vágya, csak hozzámenni szíve választottjához, Klitanderhez, és családot alapítani vele, ám édesanyja más vőlegényt szánt neki: Trissotint, a költőt, akitől azt várja, hogy felébreszti lányában a tudományok iránti érdeklődést. Van azonban a Magyar Színház előadásában kacagtató félreértés, drámai fordulat, sőt: a felszín alatt csörgedező, továbbgondolásra érdemes jelentésréteg is.
Mert nem is olyan egyszerű a képlet, ha jobban a mélyére kukucskálunk. A feleségről nem is annyira jelenthető ki, hogy az lenne, hiszen nem foglalkozik a gyermekeivel és férjével, akit ráadásul terrorizál, elnyom, nem látja el a háziasszony teendőit, és igazából nem is csinál semmit, csak az áltudományoknak hódol óriási hévvel, akárcsak idősebbik lánya, Armanda és férjének lánytestvére, a naiv, álmodozó, hiszékeny Belíza. De Philaminte legalább nem rosszindulatú, csak eltévedt valahol, és őszintén hiszi, hogy minden úgy van jól, ahogy ő gondolja, de amikor rádöbbentik, hogy ez nem teljesen így van, belátja tévedését. A jóindulatúság szikrája sem pattan azonban idősebbik lányának lelkében, aki szándékosan keresztbe tesz húgának, mert Klintander már őt szereti, nem pedig a szenteskedő, álszellemnek hódoló nővért. Chrysale a mű során látható személyiségfejlődésen megy keresztül, rádöbben, hogy nem hagyhatja, hogy felesége átvegye a családfő szerepét, hiszen ez az ő hatásköre, így egy kis bizonytalankodás után sarkára áll, és igyekszik bebizonyítani feleségének saját igazát, a szókimondó szakácsné, Mari segítségével. Trissotin, a tudós nők által magasztalt, de valójában semmitmondó költő az előadás negatív figurája, aki megakadályozza a szerelmesek boldogságát, azért, mert Henriette hozománya és a család pénze lebeg szemei előtt. Ki más is tehetné rendbe az összegabalyodott szálakat egy ügyes csellel – saját fegyverével, a hazugsággal győzi le Trissotint, és bizonyítja be sógornőjének a költő csalárd szándékait – mint valaki, akit senkihez semmilyen érdek nem fűz: Ariste, Chrysale öccse.
Szerencsére megtehetjük, hogy még ennél is mélyebbre kukucskálunk az előadásban, és ha megtesszük, igen érdekes, ma is aktuális eldöntendő kérdésekkel találkozhatunk. Mi a szerepe a nőnek a családban, a társadalomban? Milyen az okos nő? Olyan, aki mindig kinyilvánítja véleményét, vagy olyan, aki, ha tudja, hogy nem illő, nem mondja ki, mégis képes érzékeltetni? Ki az értékesebb, a semmittevő elmélkedő tudós, vagy a mesterségéhez értő dolgos ember? Miért vagyunk lusták a dolgok mögé nézni és meglátni, hogy nem valóságosak? Miért nem törekszünk a helyett az igazi tudásra, hogy becsapjuk magunkat?
A színészi gárda együttműködő, kifejező, néha mégis túlzónak, színpadiasnak érezhetjük mozdulataikat (leginkább a három tudós nőét). A kis térből fakadóan nem indokolt a nagyszínpadot betölteni képes hangerejük sem. Ettől eltekintve a Henriettet játszó Auksz Éva át tudja adni a lázadó, boldogságra törekvő fiatal lány személyiségét, akárcsak a Klitandert alakító Őze Áron a szerelméért harcoló, önfeláldozó lovagot. Kiemelkedő teljesítményt nyújt Cserna Antal a képmutató, számító, népszerűséghajhászó álköltő szerepében, aki Illyés Gyula szövegfordítását rapelve adja elő, közelebb hozva ezzel a huszonegyedik századi fülekhez. Társa lehet kifejezőképességével a nyelvileg műveletlen, ámbár igencsak őszinte és szókimondó szakácsnét megformáló Soltész Bözse, illetve a jó szándékú, találékony Ariste, Pavletits Béla személyében. Nagyváradi Erzsébet Armandája kissé túlzó a kegyetlenül önző cselszövő szerepében, aki még azt sem kíméli, akit állítólag szeret. Béres Ilona Philaminte karakterével tükröt tart napjaink hataloméhes karrieristái elé, hozzátéve egy jó adag felszínességet. A Belízát megtestesítő Moór Marianna hitelesen alakítja a simulékony, naiv, igaz szellemtől és tudástól mentes, előkelő asszonyt. A lányát mindennél jobban szerető, jóindulatú, kissé papucs apát megformáló Iglódi István, bár néha átvált színjátszásból szövegmondásba, sikerrel közvetíti Chrysale jellemét.
Iglódi István rendezésében nincs mit kifogásolnunk, hacsak a színpad egyik végében álló zuhanykabint nem említjük, aminek, bár kétszer használják is az előadásban, nincs igazán funkciója. Ettől eltekintve azonban könnyedén befogadható az előadás a néző számára. Sőt az ötletes újítások segítségével közelebb is kerülhet hozzá a mű: a jelmezek (jelmeztervező: Tordai Hajnal) nem akarják a 17. század ruhaviseletét imitálni, Henriette újság gyanánt Cosmopolitant olvas, a költő rapelve adja elő magát.
Az előadás példája lehet annak, hogy, hogyan kell egyszerre kielégíteni a néző szórakozásra és gondolkodásra irányuló igényeit is. Itt van lehetőség jókat kacagni a félreértéseken, jellemkomikumon, de ha valaki szeretne, van rá lehetősége, hogy elgondolkodhasson a kérdésfelvetéseken is. ► (se)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr858004051

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.