7óra7

Az utolsó vacsora
7óra7: (9/10)
Közösség: (0/10)

Az utolsó vacsora

2010. 10. 03. | 7óra7

A Moszkva téri gombában kialakított, a kilencvenes évek elején ízlésficamosan felújított szocreál vendéglőbe szervezett Utolsó vacsora. Talán így lehetne a legjobban leírni azt a látványt, amely a Szegedi Kisszínház Lear király előadásán fogad bennünket. A szereplők egy forgószínpadon jófajta Újházy tyúkhúslevest kanalaznak nagy erőbedobással folyamatosan egy többkocsis metrószerelvényre emlékeztető asztalsorozaton. Innen indul és ide érkezik minden. Az alsó rész a vendéglő belseje, ahol a tettek történnek, a felső rész egy sajátos veranda, ahol a tervek fogalmazódnak. A forgószínpad belseje pedig a kívül, afféle hullámlemezből készült metrópavilon. Színnek nyoma sincs, a kopottvörös telefonfülke vagy a felső neonsor csak tovább hidegítik a „családi összejövetel” komor hangulatát. Ambrus Mária díszlete fantasztikus sűrítménye a rendezői koncepciónak, igazán kihasználható, leleményes és minden tekintetben célzottan praktikus.
A leghíresebb Shakespeare-mesék sorába tartozó Lear király az öreg uralkodó és három lánya, valamint Gloster és fia története révén köztudomásúan az emberi lét szinte minden sorskérdését – jó és rossz, fiatal és öreg, szeretet és gyűlölet – érinti, éppen ezért alkalmas arra, hogy minden korra, minden helyzetre reflektáljon. Zsótér Sándor a drámát – Vörösmarty Mihály 1850 körül készült, akusztikai okok miatt néhol különösen nagy koncentrálást igénylő fordításában – szatíraként értelmezi és gondolja tovább a mai Magyarországra vonatkoztatva. A középen ülő, cuppogásba fordult király felszámolja önmagát, országát felosztja két szörnyszülött lánya (szakállas nő, micsoda cirkusz!) között. Akik nem hízelkednek és nem dörgölőznek, elkergettetnek. Így esik Lear egyik gyermekével, aki nem hajlandó megtagadni saját értékrendjét, és leghűségesebb alattvalójával, Kenttel – az egyetlennel amúgy, akiben Lear megbízhatna – is. A helyzetből adódik a harc: a magukat nyeregben érző nővérek egymásnak esnek, háborúság, csábítás, hódítás. A király tragédiája az, hogy apaként mond csődöt – és valóban megroppan, amikor észleli lányai valódi természetét. Közben Gloster fia, Edgar, aki az első részt az alkohol abúzusában az asztaltól leesve töltötte, öntudatra ébredvén úgy dönt, hogy neki elege van ebből az egészből. Odahagy mindent, leveti még az összes ruháját is, és egyetlen kendőben hosszú útra indul, élni. Nem érdeklik a kicsinyes játszmák és a semmibe vezető létezés, küzdeni akar: Szegény Tamásként vándorútra indul, hogy viszontagságos útja végén megvakított apjára találjon, s őt meg Leart segítve a helyzet egyetlen lehetséges – bár valószerűtlen – megoldásává váljon. Mert ő az egyetlen, akit emberi érzések motiválnak, aki nem hatalmi sakkozással tölti az életét, hanem elképzelése van magáról és a világról.
A végén ugyanis Edgar magáévá teszi az intrikus Edmundot, féltestvérét – de nem homoszexuális és vérfertőző aktus ez, hanem a megtisztulásé: Edgar szeméről leesett a hályog, és tisztán lát – azt is, hogy ez az Edmund nem is férfi, s nekik nincs közük egymáshoz. Látja a múlt összes hibáit, az őt körülvevő világot. Edgar a jövő, a dráma pedig a mi félmúltunk és jelenünk. Mert ez a Lear bizony nem más, mint Kádár János, aki a mindenféle éttermi eszközből és dugóhúzóból összeeszkábált korona alatt a vörösborból jókat kortyoló Horn Gyulává bölcsül. Goneril és Regan természetesen Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor. Hiszen – mindketten mások, mint aminek látszanak. KISZ-titkárból lett főkapitalista, és vadliberálisból lett vezérkonzervatív, akik nettó haszonélvezői egy önmagát megbuktató rendszernek. Leegyszerűsített kép, hogy az ő harcuk okoz most szellemi polgárháborút? Lehet. Éppen annyira szimplifikált és földhözragadt értelmezés ez, mint egy Shakespeare-mese valósághoz való viszonya. Edgarnak, mivel szabad akarata, önálló világképe van, amit nem átvenni, hanem kialakítani akar, esélye van arra, hogy egyetlen életben maradtként ebben a sokszorosan renovált, funkcióját vesztett és teljesen elveszett épületben elkezdjen valamit, talán egy élhető országot csinálni. Zsótér Lear királya egyrészt vegytiszta politikai színház (akárcsak a Krétakör Bánk-bánja), másrészt közéletünk egyik meghatározó, de kitárgyalatlan kérdését feszegeti: generációk egymásnak feszülését és feloldhatatlan ellentétét mutatja be. A kacsintós zsarnok gulyáskommunizmusának fedezet nélküli jóléte és le nem játszott konfliktusai a jelenben generálnak háborút olyanok között, akiknek valós teljesítménye nincs is, a munkának számukra nincs értéke, hiszen minden az ölükbe hullt. Ám Edgar nem veti el a múltat, nem löki le apját a szikláról – éppen hogy segít neki. Felvállalja. Az ő terhét is magára veszi. A háború azonban szükségszerű, hogy aztán minden odavesszen, és a romokon, nagy munkával, főként szellemi befektetéssel, tán valamiféle jövő legyen építhető.
Zsótér Sándor blöff nélküli, minden mozzanatában kidolgozott rendezése elérte, hogy a szegedi színház művészei valódi, egy irányba húzó társulatként jelenjenek meg a színpadon. A legnagyobb köztük tagadhatatlanul Király Levente. Learje elkényeztetett gyermekként, szánalmas diktátorként uralkodik percekig, majd az eszmélés pillanataiban növekedik valóban óriássá. A hozzá hűségesek közül Kent (Zarnóczai Gizella) a ráció eszközével próbál szembeszállni, Cordelia (Farkas Andrea) pedig bár elutasíttatik, egyetlen percre sem szűnik szeretni apját. A két nővért, Gonerilt és Regant játszó Pataki Ferenc és Harsányi Attila közönyös hűvösséggel szövik a cselt, ítélkeznek és vetik el a morált. Férjeik hozzájuk képest csak kisegítő személyzet: nagy alázattal látja el ezt a szerepet mind Cseh Zsuzsa, mind Borsos Bea. Edmund jellemét valóban kiterjeszti és szélesebben értelmezi Melkvi Bea. Járai Máté is remek: Oswaldként folyamatosan meg van sértődve, már-már hisztérikus, mozgása pedig nagyon sokszor illusztrálja a szituációt. Jakab Tamás Glostere az első felvonásban tán kissé erősebb a kelleténél, a második felvonásban azonban valóban szívszorító pillanatokat okoz. Orosz Ákos e. h. pedig a zsótéri koncepcióval összhangban főszereppé lépteti elő Edgart, óriási energiákat mozgósít mind fizikailag, mind szellemileg. A színészek kiváló munkájának tökéletes keretet teremtenek Benedek Mari egyszerűségükben leíró jelmezei.
Általánosságban természetesen az emberi korlátoltság, kényelem, hízelkedésre vágyás és önkritikátlanság bírálata Zsótér Sándor Lear királya. Mintha Lengyel Menyhért drámaértelmezését tenné magáévá a rendező: „Ha ez a bolond öreg ember, – kedvem volna nyugalmazott vezérigazgatónak nevezni, – aki egy életen keresztül úgy hozzászokott a hizelkedéshez s oly megfellebbezhetetlennek tartotta ítélkezéseit, hogy semmi ellentmondást el nem tűrt – hirtelen elhatározásával fel nem osztja országát és az első perctől fogva magára nem gyujtja a tetőt, szóval ha a merőben hibás jótékonysági akcióval, melyet mintha csak azért talált volna ki, hogy mérhetetlen hiúsága a hálálkodásban kielégüljön, bele nem sodorja leányait egy rossz szituációba, – Goneril és Regan közönséges rosszasága lehet, hogy egy életen keresztül el nem árulja magát, de semmiesetre sem fokozódik olyan kegyetlenséggé, ami nekik is vesztüket okozza. Lear ostobasága nélkül nincs tragédia, – de remek, hogy ebből a motivumból mi minden kerekedik Shakespearenál. Nincs mérgezőbb, vészesebb, mint az emberi butaság, melynek következménye nemcsak egyéni sorsokban tombol, hanem népek pusztulását, világválságokat idézhet elő...” Lengyel 1934-ben a Nyugatban írta a fenti sorokat. Csak remélhetjük, hogy a szegedi Lear-előadás nem annyira kasszandrai, mint ez az áthallásos szöveg, egy bizonyos Adolf Hitler hatalomra jutása után egy évvel.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr178003505

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása