7óra7

Cintányéros
7óra7: (7/10)
Közösség: (0/10)

Cintányéros

2010. 10. 03. | 7óra7

Nem álomszerű fantáziavilág, hanem a valóság a színtér. A szereplők nem egydimenziós figurák, hanem összetettebb motivációkkal létező alakok, ráadásul nem föltétlenül egyetlen felfogás létezhet őket illetően. A társadalom, a közeg, az idő, a helyszín nem díszletháttér, hanem a narratívát determinálja. A kaposvári színészképzés részeredménye ugyan nem kétségek és levonandó pedagógiai tanulságok nélkül való, de ha csak az köszönhető ennek, hogy másfél órára ismét előttünk legyen az operett korszerű és gondolatgazdag, többszintű értelmezésre lehetőséget adó megközelítése, felidézve a Csárdáskirálynő 1914-et, már nem jár rosszul a néző.
Ezúttal a Csárdáskirálynő 1916-ban zajlik ugyan, mégis, a történettöredékek nagyon határozottan a kaposvári előadást idézik: „komád vagyok, vagy nem vagyok a komád?”, kérdezik egymástól az osztálytársak, szimpatikusan harcba szállva a nagy előképpel. Füstös lokál, nincs csillogás, nincsenek fények, sőt hidraulika és füst sincs, ami viszont van: egy előadás, ami még a maga töredékes keresztmetszet- és határozottan workshopszerű formájában is létrejön. A diákok ugyanis szinte eszköztelenül indulnak a frontra, néhány asztal, egy lánc, gyümölcsök, egy nagy rák a segédeszközök, meg mindaz, amit magukra vesznek. Úgy tűnik, arra már nem marad az energiából, hogy egymásra és az ügyre figyeljenek. Mert az ügy itt maga az előadás lenne, csak néha szétesik. (Egy ponton Mohácsi János is zordan közbeavatkozik, hogy nehogy sérülést okozzanak az összetört pohár cserepei.) Az együttmunka a jeleneteken belül valósul meg, az egészt tekintve kevésbé.
A közönség érezhetően próbálja lelkesíteni a kaposvári színiiskolások végzőseit, akik ebből képesek erőt meríteni. Énekhangot sajnos nem, azok bizony, ha jóindulatúak akarunk lenni, képzetlenek, sajnos többségében nem sikerült a kotta előírásainak megfelelő hangot eltalálni. Bár nem is ez lehetett a cél – sokkal inkább az, hogy ki tudják-e tölteni a rendező biztosította kereteket a színészhallgatók. Nos, feloldódás után többnyire képesek rá, bár talán csak két-három olyan fellépő akadt, akik markánsan megjegyezhetőnek bizonyulnak az előadás időtartama alatt. Mármint az egyéni teljesítmény jegyében – a sokszereplős játékok sokkal stabilabban mennek, azok szinte kivétel nélkül jól sikerültek. Éppen úgy, ahogyan a szólóéneklés eléggé bátortalan, mondhatni: gyenge, a duettek már többnyire erősebbek, valódi énekhangok kibocsátására történő próbálkozás pedig szinte kizárólag a kóruséneklés esetében történik.
A Mágnás Miska némileg oldottabb hangulatú, mint a Csárdáskirálynő, mintha felszabadítaná a hallgatókat a tény, hogy túl vannak egy felvonáson. A könnyedebb hangütés tán annak is köszönhető, hogy a Mágnás Miska formailag kevésbé karakteres előadás. Ami viszont kétségkívül frenetikus, az a lezárás, a Cintányéros cudar világ, amely talán pont az a nem éppen felhőtlen, bár határozottan cintányéros világ, ahová a hallgatók tartanak. Bár még közel sincsenek készen rá. De idő még van, és kedv is akad.
Nyitottabb operettkedvelőknek. azoknak, akik művészi produktumként számolnának Kálmán Imre, illetve Szirmay Albert klasszikusával, mindenképp érdemes megnézni, hogy így is lehet. (Sőt.) A keresztmetszetjelleg miatt azonban csak azoknak ajánlott, akiket nem zavar, hogy nem követhetik pontosan a történet alakulását.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr728003069

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.