7óra7

Csak megmutatni
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Csak megmutatni

2010. 10. 03. | 7óra7

A Trainspottingot mindenki látta, felesleges elmesélni, de azért mégis. Egy fiatal skót drogélvező, Renton szemszögéből élhetjük végig egy ötfős baráti társaság együttlétének történetét, amely keretet ad az abúzus és a leszokás szorító kettőséből kitörni nehezen tudó fiatalok ábrázolásának. Komikus és tragikus események, betegség és halál, felszabadultság és élvezet, szabadság és rabság kérdései köré szerveződik a sztori, amelynek színpadi változatát másodszor játsszák Magyarországon. Tizenkét évvel ezelőtt a Trafóban Transzport címmel ment három alkalommal egy fesztivál keretében, most a Tivoliban az eredeti címmel vették repertoárra.
De vajon miért történik mindez? Most miért akar leszokni a srác? Most meg miért nem? Egyáltalán: mi az értelme ennek az egésznek? - ez jár végig a fejemben, miközben a Budapesti Kamaraszínház Németh Ákos által fordított, dramatizált és rendezett új bemutatóját nézem. Valószínűleg a legnagyobb probléma, hogy olvastam Irvine Welsh regényét és láttam Danny Boyle filmjét. Abból tudom, hogy valójában nem egy ötletszerűen létrejött jelenetsorozatot látok, hanem egy kerek történetet. Vagyis ez így nem igaz: a jelenetfüzér kiad egy történetet (maga a film is kissé anekdotikus jellegű), csak éppen az nem derül ki, hogy miért érdekes ez. A könyv érzékletes mélységben ábrázolja a társadalmi közeget, amiből nem sokat kapunk a nézőtéren, mintha minden energia arra fordítódott volna, hogy gördülékenyen haladjon előre az amúgy eléggé töredezett történet. Márpedig ennek éppen ez lenne a lényege, hiszen a jelenség előttünk van - teljesen felesleges megmutatni azt, amit amúgy is látunk (legfeljebb kitakarjuk a szemünk elől, vagy elhitetjük magunkkal, hogy bennünket nem érint ez a probléma). Nincs kiemelés, nincs tetőpont, nincs dráma: csak szörnyülködünk, csak szomorúak vagyunk, csak csóváljuk a fejünket. Valami miatt nem megy tovább a dolog.
Pedig a felütés erős. Karácsonyi Zoltán (Renton) nyitó monológja provokatív és erős: "Válaszd az életet. Válassz szakmát. Válassz karriert. Válaszd a családot. Válaszd a kibaszott nagyképernyős tévét, válassz mosógépet, kocsit, cédéjátszót és elektromos konzervnyitót. Válaszd a jó egészséget, alacsony koleszterolt és a fogászati biztosítást. Válaszd a fix kamatozású jelzálogkötvényt. Válassz szabadidőruhát és hozzá illő táskát. Válaszd a barkácsolást és a vasárnap reggeli tűnődést arról, hogy ki vagy. Válaszd a fotelben ülve bámult, agysorvasztó, szellemromboló tévévetélkedőket, a kibaszott szemét-kaját, amit a pofádba tömsz. Válaszd az elrothadást a legvégén, a nyomorult otthonodban a végső hugyozást és a végső szégyent az önző, kibaszott szemét miatt, aki lett belőled. Válaszd a jövőt. Válaszd az életet. De miért kéne nekem mindez? Én azt választottam, hogy nem választom az életet: én valami mást választottam. Hogy miért? Nincs miért. Kinek kellenek az érvek, ha van nálad heroin?" Aztán az emeleten, mint valami Krisztus-parafrázis, beöltözik a brit birodalmi lobogóba, még bele is taknyol, aztán még egyéb jól megbotránkoztató dolgokat is csinál. Ám a továbbiakban mintha itt meg is rekedne a dolog, de csak a felszínen - a valódi megbotránkoztatás elmarad: nincsenek okok, nincsenek felelősök, mi ebben a képletben sehol sem vagyunk. Nézzük egy jó távoli ország jó távoli gyerekeit, hogy aztán a nézők három lehetőség közül választhassanak: vagy balhénak tekintve az egészet végigröhögik a sok laza csávót, vagy hümmögve megállapítják, hogy nekik szerencsére semmi közük az ilyesmihez, esetleg - a lehető legkárosabb eredményre jutva - úgy vélik, hogy ez egy nagyon igaz tabló, és a fiatalok mind ilyenek. Majd ezen felbuzdulva távoznak a második felvonásról.
Vannak jó ötletek, de mindet agyoncsapja a Tivoliban nem szokatlan darabos színreállítás, vagyis minden jelenetet egy perc sötét követ, ami közben átrendezik az egyébként színszimbolikát alkalmazó matracokra építő díszletet (Daróczi Sándor munkája), illetve az eredeti Harry Gibson-drámától eltérő megoldások használata. A sztori egy az egyben a film másolata, annak elemzése és narrációja nélkül. A színészek pedig szinte mindent technikából oldanak meg. Szerencsére kivételek is vannak: Dolmány Attila (Spud), Andai Györgyi (Mrs. Renton), Dózsa Zoltán (Begbie) és Szűcs Péter e. h. (Mikey/Paulie) azért kisebb-nagyobb mértékben gondosan kidolgozott, élő karakterek, akik nem csupán a szöveg mélységéig ismerik szerepeiket.
Az előadás végkicsengése végül is pozitív, bár nem annyira: Renton itt is elhagyja a drogokat, és elviszi a pénzt (bár Spudnak nem adja oda a kétezer fontot), már ha ez pozitívnak tekinthető. Valami miatt nem igazán, talán amiatt, ami hiányzik az előadásból. Minden befektetett energia ellenére csupán az a tanulság, hogy a felszínes provokáció sajnos csak zsigeri reakciókat vált ki.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr798003633

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása