7óra7

Csókos színház
7óra7: (3/10)
Közösség: (4/10)

Csókos színház

2010. 10. 03. | 7óra7

Szilágyi László és Zerkovitz Béla 1926-os művét azon túl, hogy szinte kivétel nélkül minden drámaíró megirigyelhetné, minden rendező színpadi álma is lehetne. Mondhatni maga a tökéletes mű: a formája populáris, könnyen emészthető és befogadható elemeket tartalmaz, míg a tartalom rendkívül sokrétű. Kemény, átgondolt és minden mélységében bejárt ember- és társadalomkritika, amit vegyenek elő bármilyen korban, megfelelő eszközökkel kommunikálva meg fogja állni a helyét. Ebbe a mézesbödönbe nyúlt bele Böhm György és az Operettszínház társulata.
Az ilyen kivételes műalkotások színpadra állításánál a kulcs a szándékban leledzik. Nem lehet csak úgy kirakni a nézők elé, mert nem mutatja meg csak úgy magát - illetve mégis: pont ugyanannyira, mintha olvasnánk, de akkor minek kifizetni a színházjegyet. A Csókos asszony esetében nem mindegy, hogy a rendező (esetünkben Böhm György) szórakoztatni vagy elgondolkodtatni akar, esetleg a kettőt ötvözve létrehozni egy zenés tragikomédiát (e műfaj önmagában is elsöprő erejű, hát még ha megspékelik egy-két dalbetéttel). A választást lényegtelen, ki hozza meg, igazából az eredménye is elhanyagolható, a lényeg az ötlet, hogy mindezt hogyan tálalják, és hová vezet.
Túri Erzsébet díszlete igényes, betölti a teret, átgondolt, ugyanakkor nem rejt semmi izgalmasat, önmagában alkalmas arra, hogy bemutassa a két helyszínt (a Vártemplom utcai ház belső udvarát, illetve Tarpataky báró Bajza utcai palotáját). Sem több, sem kevesebb, a látvány nem stilizál, nem hangsúlyoz, kizárólag ábrázol. Kemenesi Tünde jelmezeire ez szintén jellemző.
Mielőtt bárki elaludna az unalmas elemzésen, szólok, hogy ennél izgalmasabbá nem igen lehet tenni egy erről az előadásról készült írást. Esetleg kezelhetném cinikusan, végig kettősséget használva, esetleg némileg félvállról véve az eseményeket, ahogyan azt Peller Anna tette. Talán az ő Rica-Macája az egyetlen élő ember a színpadon. Nem hal bele a sors kegyetlenségeibe, érzi a dráma súlyát, és nem a kicsinyes, hétköznapi problémákat tekinti életre szóló tehernek. Ezt szem előtt tartva mutat be egy sztereotipikus, ám egyedivé tett képet az orfeumszínésznőkről. Huszti Péter (báró Tarpataky) kizárólag sablonokból mereven, és búskomoran építkezik, míg Faragó András az igen tahóra hangszerelt Kubanek hentes szerepében annyira laza, hogy a német akcentusból adódó szóvicceket sajnálatos, önálló stand-up comedybe kezdve poentírozza, a kelleténél sokkal hangsúlyosabban. Dolhai Attilát egyedül az énekhangja menti meg - elhiszem, hogy gond nélkül hódítja meg a női szíveket, de most tekintsünk el az öncélúságtól, és nézzük meg mit mond, mint Dorozsmai. Egy teljesen következetlen, léhűtő figura ő a szövegkönyv szerint, a színpadon pedig nem lehet érteni, hogy miért hagyja el Katót, majd miért tér vissza hozzá - most tekintsünk el attól, amit mond, és ha ezt megtettük rájövünk, hogy száraz mondatokon kívül semmit nem tudunk meg róla. De nem csak rá igaz ez, a sor folytatható. Egyedül Oszvald Marika (Hunyadiné) tiszteletreméltó akrobatikus mozgását szeretném még kiemelni, pillekönnyedségével úgy suhan át a színpadon, mint egy hattyú, eközben még ahhoz is maradt energiája, hogy balerinatársaival gúnyolódjon.
Böhm György rendezésével alapvetően egy probléma van: fantáziátlan, üres, átgondolatlan, tökéletesen szándékmentes és lekezeli a publikumot. (Kivétel két jelenet, amelyek közül az egyik azért vált izgalmassá, mert valószínűleg ötlet hiányában mondta azt el Csonka András és Peller Anna stilizálva, egy padon ülve, a másik pedig „Az egyiknek sikerül” című nóta, amelynek látomásszerű háttere rátapintott a dal egyik lehetséges értelmezésére.) Szívem szerint feltennék egy kérdést az ujjongó nézőközönségnek: ki és melyik pillanatban érezte azt, hogy most le van nyűgözve, vagy valami olyat kapott, amit egy Barátok közt, egy Szeress most, esetleg egy Mónika-show nem képes megadni? Az előadásnak melyik az az eleme, ami többet adott annál, mintha csak úgy elolvastuk volna - tekintsünk el attól, hogy szép a világítás, a díszlet, vagy egy színész; kimondani is szörnyű: -, szellemileg?
Ismét egy nagyon jó alapmű, amiből semmi nem valósul meg, sőt. És ismét a szokott probléma: a rendezőt és az alkotókat, nem érdekli a néző. Ezek az előadások mind ugyanabból az „eszméből” születnek: „Jó lesz nekik ez is. Megeszik.”. Nem bánt senkit, hogy meg van etetve valami gagyival, és még azt is elvárják, hogy fizessen érte, meg tapsoljon neki? Párszor már bebizonyították, hogy az operett egy nagyon erős műfaj. De így nem érdemes csinálni.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr788003555

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.