7óra7

Égő
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Égő

2010. 10. 03. | 7óra7

Két történet fonódik egymásba a Nézőpont Színház és a tatabányai Jászai Mari Színház közös produkciójaként létrejött Szent Johannában. Egy színitársulat néhány nappal bemutató előtt, csak a pályázati pénzre alapozva döntés előtt áll: melyik darabot mutassák be. A címből természetesen kitalálható, hogy végül is a Johanna győzedelmeskedik, és elkezdődik a próba. A nézők mindvégig ezt a – természetesen rendre meg-megszakadó – próbát kísérik figyelemmel, miközben Shaw drámájának jellemző csomópontjait és az epilógust viszik színre a szereplők.
Az előadás kifejezetten olyan, mintha a Hargitai Iván által kívülről irányított trupp a Shaw-dráma sűrített változatát szeretné előadni minimális segédeszközzel, csak a színészi játék és a jelmezek (Nagy Fruzsina kreatív munkája) jelzésértékének segítségével. Az előadásmód nem emelkedett, hanem kifejezetten hétköznapi regiszterben zajlik, ezért is nehezen választható el a társulat életének bemutatásától a dráma elővezetése. Így a színrevitel nehézségeinek bemutatása, a belső konfliktusok, érdekharcok ábrázolása és némileg moralizáló hatású párbeszédek keresztezik a mű bemutatásának (végigpróbálásának) útját. Ezzel együtt a dráma fontosabb dramaturgiai pontjai egészen alapos részletességgel tárulnak fel (főként a második felvonásban), azonban egyrészt ezekről nem nagyon sikerült gondolni valamit a hatalom kétarcúságának közhelyén kívül, másrészt a próba mint felvállalt forma rányomja kissé a bélyegét a produkcióra: reciklált, kifutó és elfáradó ötletek is szép számmal akadnak a kifejezetten érzékletes és frappáns, kreatív momentumok mellett, utóbbiak közül a csata énekkel történő ábrázolása, a dauphin megtalálásának alternatív színházi megoldásokat karikírozó meséje vagy a máglya meggyújtásának szimbolikus megjelenítése emlékezetes.
Hogy valamilyen szinten működni tud a dolog, azt a rendezőt és Jeanne d'Arcot egyaránt játszó Bartsch Katának köszönhető: feltűnően nem lánglelkű és égőszemű, de kifejezetten határozottnak és átéltnek, ekként megéltnek mutatja a Szüzet, azt el is lehet képzelni, hogy valamiféle Hangot követ, azt már kevésbé, hogy egy teljes hadsereget maga mögé tud állítani. Itt lehetne párhuzamokat vonni a hadsereg és egy társulat gardírozása között, de ez annyira kínos lenne, hogy felejtsük is el, csakhogy akkor magát az előadást indokló alapgondolatot is el kell felejteni, ami meglehetősen kérdésessé teszi az egész vállalkozás értelmét. A „hadsereg” amúgy hullámzó színvonalon teljesít, sajnos a lányok – Tamás Kinga, Magyari Tekla, Bacskó Tünde – egyszerű papírmaséfigurákat hoznak, a fiúknak legalább megjegyezhetőbb karakterük van: Kroó Ádám komplexusos határozottsága, Elek Ányos konstruktív természetessége, illetve Viola Gábor – akinek egyetlenként van érezhetően erős jelenléte a színpadon – ellentmondásai legalább arcot adnak a megjelent karaktereknek.
Az utolsó jelenetek felvetnek néhány kérdést a Johannát elítélő hatalom viszonyrendszerét illetően, de az a helyzet, hogy egy előadást innen lett volna érdemes elkezdeni, és nem itt kellene befejezni. Mert így az előadás ugyanúgy magát gyújtja fel, mint ahogyan Johanna szinte maga lobbantotta lángra saját máglyáját, ám eredetiség és koncepció hiányában kizártnak vélem, hogy később valaki rehabilitálja az előadást létrehozókat. Persze, egy ilyen írás lehet, hogy maga az inkvizíció, ez meg úgyis csak a próba volt: még egy hét van a bemutatóig. Kellett volna az az egy hét. Vagy több.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr378004187

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása