7óra7

Egy albumba
7óra7: (3/10)
Közösség: (8/10)

Egy albumba

2010. 10. 03. | 7óra7

A szerző szerint „szomorú bohózatot” látunk az elmúlásról, a relatív időről, és az emberek társaságban történő mentális deformáltságáról, amely egyfajta apokaliptikus összképet kell majd hogy kiadjon, még akkor is, ha néhol sikerül majd ezt kinevetnünk. Nagy fa ez, amely kiváltképp éles baltát kíván. A 14. sorból úgy látszott, az alkotóknak nem állt rendelkezésükre ez az eszköz.
Először is teljes rejtély számomra, hogy egy jó ötletet, amire fel lehetne fűzni egy egész előadást - konkrétan a külön életet élő feliratozógép bizarr narrátori fellépése - miért tűnik el nyomtalanul az első 10 perc után? Mert utána legalább annyira indokolható lett volna, mint amennyire így indokolatlanná vált, és valahol itt van a hal feje: ebben az előadásban valami nagyon nincs átgondolva.
Van egy 35 éves Nade¾da nevű nő (Pelsőczy Réka), aki nagyon nem találja helyét a világban, és folyton a nagymamáját keresi (aki, mint kiderül, három éve halott), és nem mellesleg látnoki képességekkel bír (csak a halott nagymamáját nem látja, akihez nap nap után elmegy). Ő próbál az 55 éves tévésztárral, Maximmal (Lengyel Ferenc egy idétlen parókával jellemzi a kirakatpasast) valami emberiféle kapcsolatot kialakítani (bár a férfi inkább az állatit részesítené előnyben). E mellett csordogál egy nagycsalád élete (papa, mama, gyerek, nagypapa), akikhez közvetve be-becsatlakozik egy meleg ápoló apa-fiú harca (melyben az apa, már a teljes magatehetetlenség állapotában vegetál). Aztán a második felvonásban kiderül, hogy a látszólag külön szálak egybefolynak, a fehérasztal mellett beszélnek el egymás mellett a szereplők, aztán vége is az előadásnak. Alapanyagnak kiváló lenne, ha nem fényképként látnánk őket, egy hatalmas színpad félhomályos sarkaiba kiplakátolva.
Ugyanis a rendező, Máté Gábor csak tablóképet készít az eseményekről, és beleteszi egy albumba, de nem konvertálja mindezt a nagyszínpadi keretekhez, így ezekre az önmagukban érdekes jellemekre, és a kikerekedő szituációkra is olyan álmosság telepszik, ami nagyban gátolja a befogadót dolga végzésében, még akkor is, ha Rezes Judit (Dada) időjárás-jelentése jól kidolgozott kereskedelmitévé-paródia, Jordán Adél (Alegra) édes, de minden ízében utálni való, anyját majmoló kis „kobold”, Kun Vilmos magatehetetlen apája valóban szívfájdító, és Elek Ferenc (Milán) a legkisebb mozdulatában is végletekig szánalmas, született pancser. A díszletek (Khell Zsolt) bár önmagukban jól kidolgozottak és átgondoltságot mutatnak, nem tudják kellő mértékben lefedni a színpadot ahhoz, hogy esetleg a 10. sor után se keletkezzen bejátszhatatlan űr a színészeknek. A lassan csordogáló cselekmény ezzel a vizuális hatással egyszerűen egy pont után nem élvezhető, még akkor sem, ha részleteiben (pl. a fentebb említett alakításokban, vagy egy-két valóban jól beállított tablóképben) vannak jó pillanatai az előadásnak.
Görcsös, széttartó előadás született Biljana Srilbjanoviæ drámájából, aminek a végén se apokalipszis, se katarzis, se semmi nem történt néhány általános igazság eldurrogtatásán kívül, pedig a generációk egymásra hatása, és azok ambivalens érzelmektől szétfeszített egymás mellett élése tökéletes téma lett volna egy maradandó este megkomponálásához.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr768004119

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.