A gyilkosság - különösen a szülőgyilkosság - nem mindennapi dolog, szerencsére ritkán (vagy soha) nem történik ilyesmi az ember környezetében. Azonban mindennap olvashatunk a tabloid lapok jóvoltából elborzasztó történetekről, föl sem szisszenünk már, ha ilyesmit olvasunk, kissé felháborodunk, csóváljuk a fejünket: hová jutott ez a világ, szörnyülködünk, és így minden nappal kicsit rosszabb hely a világ, hiszen abban biztosak lehetünk, hogy holnap ismét jön egy hasonló, s egy idő után annyi, hogy immunisak is leszünk az ilyen sztorikra. Emlékeztet kissé ezekre a Lángarc története: egy nagyon dilis, nevelhetetlen, kifejezetten ellenszenvesen prekoncepciózus és kétségek közt vergődő, de mégiscsak elszánt, egymással erős, ám zavaros érzelmi és jellemzően vérfertőző viszonyt ápoló testvérpárt, egy német családi filmből visszaköszönő, kicsit ketyós anyukát és egy csehszlovák újhullámos filmbeli figurára emlékeztetően kicsit klasszikus apukát ismerhetünk meg. Anyu és apu élik saját nyárspolgári életüket a kertvárosban, nevelgetve a gyerekeket (csak sajnos nincs mellékelve a gyerekekhez használati útmutató, ami ugyanúgy eligazítaná a kedves szülőket teendőiket illetően a mindennapjaikban, mint a tegnapi napilap a világ ügyeiben teszi), miközben a kedves szülőknél némileg intelligensebb gyerekek szenvednek attól, hogy több eszük van, mint környezetüknek. Ezért öcsi piromán pszichológiai eset lesz, beleszeret nővérébe, aki kénytelen visszaszeretni, már amennyire képes erre (pedig van neki udvarlója, a helyi megfejtő, aki meg van győződve önnön rendkívül macsó voltáról, s ennek megfelelően igen szánalmas: apu rögtön közel érzi magához, végre van valaki, akivel focizhat a kertben, saját gyereke ugyanis nem hajlandó efféle haszontalan dolgokkal tölteni az időt, inkább bombagyártásról meg ilyesmikről olvas). Amikor tarthatatlannak ítélik a szülők a helyzetet, a fiút elküldik vidékre, ennek ellentételezéseképpen visszatértekor lemészárolja aput és anyut, és benzint locsol szét a lakásban, és...
Három ponttal ér véget a történet a kecskeméti Katona József Színház előadásában. Mert Hollós Gábor vizsgarendezése szándéka ellenére a történetet meséli el, és csak (sajnos sikertelen) kísérletet tesz arra, hogy morális és társadalmi tanulságokra ösztönözzön. Marius von Mayenburg nyíltan, de céllal provokatív darabját a stiláris megoldásokon túl mintha a lehető legkonzervatívabb szemszögből fogná meg, rettentően betegesnek mutatva a gyerekeket, és szinte bohózatszerűen karikaturisztikusnak mutatva (és ezáltal a néző szempontjából némileg felmentve) a felnőtteket. Érezhető, hogy a rendező nyitott a formabontó megoldásokra: az idősík-variációkra, az erős szimbólumhasználatra, a mozgókép-betét színpadi használatára, de ezeknek a technikájával nem sikerült megbirkóznia. Néhány színpadi kellék és díszletelem pedig dramaturgiai szempontból vet fel bizonytalanságot. Ilyen a testvérpár mikrofonba történő "ki"-kiáltása vagy a színpadon lévő zuhanyzó szerepe (anya ebben hűti le magát többször az előadásban, mintegy a fiú piromániájának kontrasztjaként, ám a nővér barátja nem ezt az orra előtt lévő zuhanyt használja, hanem kimegy a színről tusolni, holott a lakás minden helyisége a színpadon van). A filmbejátszások (történeten kívüli monológok) pedig takarékos, mesterségesen gyengített játékot eredményeznek, pedig Hollós nagy energiát fektet be abba, hogy ne legyen "üresjárat" a színen.
Mindezek a problémák pedig abból a sajnálatos alapvető értelmezési hibából adódnak, hogy az előadásban felcserélődtek a szerepek: Mayenburg drámájában tiszta és normális gyerekeket látunk, akik eszement és bornírt szüleik, egy őrült világ hibájából válnak kitaszítottá. Mayenburg műve valódi és globális problémákról beszél húsba vágóan, Itt azonban mindössze deformáltnak született gyerekeket próbálnak terelgetni a szülői feladatra nyilvánvalóan alkalmatlan, de azért olyan helyes-kedves-rendes szülők. És innen hiába minden, értékelhetetlenné válik minden. Mert hiába játssza a tehetetlen és helyzetfelismerésre képtelen anyát Kéner Gabriella jól. Hiába süt el poénokat az apa szerepében Gulyás Zoltán, hiába hőbörög felépítetten ellenszenvesen a barátot alakító Szarvas Attila, hiába vergődik és érez és lázad egyszerre szívbemarkolóan a nővérként Jarábik Klára. És hiába figyelmez minden mozdulatára a félautistára hangolt öcs szerepét adó Sorbán Csaba, ha egyszer minden szava hamisan hangzik, mert a mélyről jövő indulat teljesen szemben halad a szöveggel és a szándékkal. Hiába jó a játék a lakásrészletekkel és a maszkkal (látvány: Mira János). Hiába működik egyes részleteiben az előadás. Hiába vagyunk provokálva. Ugyanis az eredmény sajnos semmi, a provokáció csak önmaga marad. Nem válik az előadás sem társadalomkritikaivá, sem katartikussá, sem emlékezetessé. Nem lehet valódi tanulságot leszűrni, nem érzünk párhuzamot, nem érezzük, hogy érintve lennénk ebben a dologban. A kétségtelenül jó szándék ellenére mindössze egyetlen történet marad, mélység nélküli egyetlen elegyes eset, összefüggések nélkül, mintha a bulvárlap egyik oldalán olvasnánk egy összecsapott írást: fölháborodhatunk a provokatív részletgazdagságon, és ordas instant közhelyek-paneleket gondolhatunk szülői felelősségről, gyereknevelésről, egyén és közösség viszonyáról, beilleszkedésről, érzéketlenségről satöbbi, satöbbi. Aztán lapozunk tovább, és bulvárhoz méltón már el is felejtettük az egészet, akármilyen jó fényképpel illusztrálták.
