7óra7

Egy maharadzsafi, egy primadonna és a definíció
7óra7: (3/10)
Közösség: (6/10)

Egy maharadzsafi, egy primadonna és a definíció

2010. 10. 03. | 7óra7


Kálmán Imre indiai-francia-magyar „egyvelegoperettje”, A Bajadér egy titokban komponistaként működő indiai trónörökös, illetve egy Odette nevű párizsi primadonna szerelme köré fonódik, amelyet mint kisbolygókat leng körül még néhány ilyen-olyan szerelmi szál. Kálmán műve operett az operettben, hiszen a maharadzsafi inkognitóban közreadott dallamait viszi végül is a világhír felé az imádott énekesnő, de ezen szál lehetőségeit teljesen kiaknázatlanul hagyja a Kero becenéven működő rendező, Kerényi Miklós Gábor. (Ez azért is meglepő, mert a nemrégiben bemutatott, és ugyancsak általa jegyzett Szentivánéji álom legjobb jelenete az öniróniát sem mellőző színház a színházban passzus.) De ez a legkevesebb, ugyanis a karakterek jellegtelensége és a poénok már-már kínos erőltetettsége, no meg a főszereplők szinte teljes mértékben érthetetlen szövege árnyékában ez szinte el is tűnik.

A mainstream szerelmi szálat játszó kettős, Fischl Mónika (Odette) és Vadász Dániel (Radjami) egész egyszerűen erőtlen, és még csak nem is a zenekar nyomja el őket, hanem szimplán nem képesek mikroport nélkül megtölteni az Operettszínház nézőterét (legalábbis a félemeletig nem ért el a torok ereje), és ez nem azt jelenti, hogy ne lenne lenyűgözően kiművelt a hangjuk. Csakhogy ez a szépség megmarad önmagában, ami egy operánál adottság, de egy operettnél (még ha operai igényű is) igencsak zavaró. Legalábbis akkor, ha ez az operai jelleg nem eseményként, hanem permanens állapotként van jelen a színpadon. Ebből következően Müller Péter Sziámi dalszövegírói munkája sem nagyon értékelhető, hiszen szövegek túlnyomó többsége így az éter rabjává vált, és csak mint redundancia jutott el kíváncsi fülekbe. (A német nyelvet bírók jobban jártak a feliratozógép miatt; igaz, az első jelenetről ők is lemaradtak, mivel akkor csak a vezérlő számítógép üdvözlőképernyőjének szövegét lehetett látni.) Az pedig, hogy a szerelmesek szenvedélyes szerelméből egyetlen árva hitelesnek tűnő momentum sem ragadható ki, már inkább a rendező számlájára írható. Ám a legnagyobb színpadi félreértés Oláh Tibor karaktere, aki a titkár szerepében egy túlmozgásos, fontoskodó archetípusparódiát szeretne eljátszani, de egészen félelmetes módon nem tudja hangsúlyozni poénjait (még csak mosolyt sem csalva a nézőkre, ami komikus szereplőtől nem túl emberes teljesítmény). A többi szereplő jellemzően egyetlen emlékezetes momentumot nem produkál, tisztes iparos módján lejátsszák a feladatukat. Az egyetlen valódi színpadi jelenléttel rendelkező fellépő Szabó Dávid a magyar újságíró, Szapáry szerepében: ő jól hozza a kamaszlelkű pancser szerepét, igaz, szervezőerő hiányában energiáit a lendületbe túlozza bele, nem mellesleg az ő éneke tisztán érthető (ez egyébként a mellékszereplőkre általában elmondható), mozgása pedig hibátlan.

Az előadás egyetlen valódi sikerét a vitán felül kiváló munkát végző koreográfus, Lőcsei Jenő könyvelheti el, aki néhány látványos figurával (amit legérzékletesebben és -energikusabban a Szabó Dávid-Bódi Barbara kettős ad át) csak megtapsoltatta a már-már reményét vesztő közönséget. Csak hát ez mégis inkább színház lenne, mint cirkusz.

Az Operettszínházban a „mágikus kult-operettséget” Túri Erzsébet keleti motívumokkal és színvilággal tűzdelt díszletrendszerén át gondolták letudni. A „modern operettszínjátszás” definíció pedig még mindig csupán érdektelen, kakofón egyveleg, méghozzá sok, hosszú, elnyújtott szünettel.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr808004295

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása