7óra7

Ellentmondásos szájtátós
7óra7: (4/10)
Közösség: (8/10)

Ellentmondásos szájtátós

2010. 10. 03. | 7óra7

Az Új Színház Nyári kalandok című előadása egy semmitmondó szappanopera történetet dolgoz fel, úgy, hogy megpróbálja áthelyezni a klasszikus darabot egy huszonegyedik századi kontextusba. A darab gazdag urak, hölgyek, udvarlók és eladósorban lévő lányok életét tárja elénk, akik mértéktelenül költekeznek, játszadoznak egymás érzéseivel, versengnek azon, hogy kinek van szebb ruhája, jobb társasága. Mindez szép kis görbe tükörré válhatna a közönség előtt, ha következetesen lenne végigvezetve az előadáson, hogy voltaképpen melyek az elítélendő értékek, személyek, viselkedésmódok.
Maga a történet elég bonyolult. Nincs is értelme túlzottan kifejteni, hogy ki kibe lesz szerelmes, illetve miért nem mehet hozzá ahhoz, akihez akar, vagy miért nem veheti el azt, akit akar. A történet magában ugyanis ténylegesen szinte egy Barátok közt-évad cselekményszövésével ér csak fel. Ami ezen túlmutat, azok a kiszólások és a zárójelenet, illetve ami ezen túlmutathatna, az az újraértelmezési próbálkozás.
Az előadás utolsó jelenetével már-már kikerekedik egy egészen értékelhető végjáték, aminek fényében nem volt fölösleges végigülni a három és fél órát. De, hogy mégse mehessünk el elégedetten, még helyet kap a végszóban egy kiszólás, ami, ha túl is mutat az egyszerű cselekményen, túlságosan didaktikus, elveszi tőlünk az egyetlen adandó lehetőséget, hogy értelmezzünk, hogy nézőből a produkció részeseivé váljunk. (Mert hát nézni a Barátok köztöt is lehet, azzal és abban élni már kevésbé.)
Hogy miért nem sül ki semmi az újraértelmezési próbálkozásból sem? Azért, mert nincs eldöntve a szereplőkről, hogy ki képvisel pozitív értékeket, és ki negatívakat. Adott egy gazdag lány, Giacinta, akibe szerelmes (és akit feleségül akar venni) egy fiú, Leonardo; a lány azonban csak játszadozik vele. A lány ugyanígy tesz apjával is, kihasználja jószívűségét, mindent kicsal belőle, amit lehet (ruha, nyaralás). Giacinta Leonardo húgával, Vittoriával is játszadozik. Ez már egy másfajta játszma, a többnél több pénzről, és a szebbnél szebb ruhákról szól. Eddig Giacinta és Vittoria remekül láthatóak a görbe tükörben, hisz manapság is így megy ez, ha valamit megununk, veszünk újat, nagyobbat, szebbet, és azt hisszük, ezáltal teljes az életünk. Csak aztán ott a bökkenő, hogy ebből az akarnok, felvágós, magát kellető lányból lesz az előadás erkölcsi példája, akinek a kezdetekkor büszkesége is fontosabb szerelménél. Önhibájából tehát arra kényszerül, hogy feladja az igaz szerelmet, amit egy másik férfi, Guglielmo iránt érez. Mindezt azzal indokolja, hogy nem szegheti meg eljegyzési ígéretét, és nem fordulhat szembe apja akaratával (akinek egyébként teljesen mindegy lett volna, hogy kihez megy hozzá lánya). Ezt a szemléletváltást pedig nem csoda, hogy nehezen dolgozza föl a néző.
A népes színésztársaság hasonló hibákat és formát mutat. Többször bakiznak a szövegben, és nyelvbotlásaik sem hagyhatók figyelmen kívül. Gyakran túljátsszák az érzelmeket, erőltetetten hatnak mozdulataik. Vagy éppen kedvetlennek tűnik alakításuk. Kiemelkedik közülük Gáspár Sándor, aki sete-suta, nem illő mozdulataival hitelesen alakítja az egyetlen sajnálatra méltó szereplőt, Togninót, aki kissé butuska, de a „menőket” próbálja utánozni, hogy imponáljon szíve hölgyének.
Dicséretre méltó az előadás díszlete, ami a rendezés mellett ugyancsak Szikora János munkája. Látványos, ötletgazdag, van funkciója. A háttérbe kivetített hullámzó tenger érezteti a nyaralóhangulatot, de egyben ellentétben is áll a színpad feszült légkörével. Az előtérben felemelt monumentális, két bejárattal ellátott kapu is leleményes megoldás, ugyanis így egy téren belül a világítás váltogatásával két teret sikerült létrehozni. Nem maradnak el a díszlet mögött Velich Rita jelmezei sem, amelyek segítik az előadás kiragadását a 18. századból a hagyományos ruhaviseletbe rejtett modernséggel.
Szikora János, az Új Színház művészeti vezetőjeként ezzel az előadással bemutatkozó rendező megalkotott egy olyan tulajdonságokkal jellemezhető előadást, amely tulajdonságokat saját színdarabja éppen negatívan értékel. Szép, nagy, mozgalmas, kívülről minden tökéletesnek látszik, az összetartó erők azonban hiányoznak. Aki tehát szeretne megnézni egy belsőre ellentmondásos, külsőre szájtátós előadást, annak hajrá...

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr158003291

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.