A hatvanas évek ellentmondásos időszakában a „nyitás” jegyében új műfaj jelentkezett a Petőfi Színház színpadán, a „kortárs musical”. A modern, zenés darabnak nevezett mű alkotói – Hubay Miklós drámaíró és Vas István költő, valamint Ránki György zeneszerző – szakítani akartak a negédtől csöpögős bécsioperett-jellegű zenés produkciókkal, de a szerelmi szál, fenntartandó a közönség érdeklődését, kihagyhatatlannak bizonyult. Ihletet Radnóti Miklós élete, pontosabban a halála adott: főhősként egy tehetséges, ifjú költőt választottak, akit azonban elragad szerelme mellől a katonai behívó. Keserédes sztori, édesbús melódiák, fiatalság, könnyfakasztás - minden adott volt a kedves nézők elragadtatásához.
A darabból a már filmoperettekben jártas Révész György (2×2 néha 5) rendezett filmet óriási sikerrel néhány évvel később; ez és a számos későbbi színpadi feldolgozás tartotta életben a musical reputációját. Az emlékek és a szinte garantált siker vezethette a Budapesti Kamaraszínházat, hogy a Tivoliban ismét színpadra állítsa a jeles művet. A rendezést pedig a filmművészet ikonikus alakjára, a darab születésekor már jelentős alkotónak számító Makk Károlyra bízták.
A szerencsés csillagzatállás azonban eddig tartott, a Tivoliban látható előadás annyira élvezhetetlen és semmilyen, mintha nem művész, de még csak nem is iparos vette volna kezébe a rendezői példányt, hanem valaki, akit az utcán szólítottak le, hogy jöjjön már ugyan be elkészíteni ezt a semmi kis darabot. Nézzük sorjában: a díszlet (Székely László) egy semmi, szó szerint, csak egy kandalló helye látszik, a továbbiakban a szabadnak és bohónak látszani akaró, ám ezáltal csupán bornírttá váló fiatalok firkálnak zsírkrétával feliratokat és alakzatokat a falra és a padlóra, jelezve ezzel a képeket és a bútorokat. Mindössze a világítás rendezi be a szobát, ami koncepciónak jó, csak éppen azon túl, hogy a dalok közben fejgépet kell használni, más instrukció nem nagyon lehetett. A zenei anyag konzerv (de a szereplők élőben énekelnek, vagyis inkább többségében megpróbálják az előírt hangokra temperálni hangszálaikat), túlcicomázott, szirupos-halivúdosra hangszerelt ragacs (zenei vezető: Németh Zoltán), amivel sikerül az elkészült anyagból kivonni és waltdisneysíteni a Ránki-zene minden erdetiségét.
Színészi munkáról legfeljebb csak fizikai értelemben beszélhetünk, mindenki bejött este hétre, felhúzta a jelmezeket, és igyekezettel próbálja a Mester instrukcióit a színpadon megvalósítani: a drámaszöveg dőlt betűs megjegyzései azonban leesnek a színészek szájáról. Mintha a színpadon lévőknek semmi fogalma nem lenne arról, mit is kellene nekik ott csinálni, érezni, játszani. Németh Kristóf (Sándor) modoroskodással, Körtvélyessy Zsolt (bíró) bölcsnek tűnő fensőbbségességgel, Kerekes József (Viktor) indokolhatatlan szerelmes hevességbe bújtatott túláradó jószándékkal leplezi a figura ürességét. A főszereplő pár pedig tökéletesen hiteltelen: Szabó Margaréta (Júlia) kizárólag hamis pózokból álló, mindenfajta színészi jelenlétet nélkülöző fellépése még Dolmány Attila (Bálint) becsületes és korrekt szerepértelmezési próbálkozásait is értelmezhetetlenné teszi. Az i-re a pontot a befejezés teszi fel: a szerzői szándék szerint a három nyomorék napkeleti bölcs megjelenésével filozófiai szférába extrapolált mű szürreálisba csap át Bálint újbóli felbukkanásával, majd önmaga paródiájává válik a mindenféle előzmény nélküli off-stage lövéssorozattal.
Ami miatt egyetlen esélyt lehet adni egy dologtalan estén ennek az indokolhatatlan produkciónak, az a Melittát játszó Kishonti Ildikó. Ő az egyetlen, aki a szerepe köré motivációt próbál építeni több-kevesebb sikerrel, és a kevesebb sem őrajta múlik (történetesen mintha érzelmi szálak fűznék Júliához), valamint két dala is van, amit – az előadásban unikumként – kellemes hallgatni. Az egyik dal egyik sorát fájdalmasan időszerűnek érezzük a nézőtéren: „Ez kellett csak, ez jutott nekünk” – énekli.
Budapesti Kamaraszínház, Tivoliban, 2008. május 25.