7óra7

Hétköznapi fantomok
7óra7: (8/10)
Közösség: (0/10)

Hétköznapi fantomok

2010. 10. 03. | 7óra7

Naponta találkozunk velük. Szinte észrevétlenül élnek nálunk évtizedek óta, és semmit, de semmit nem tudunk róluk. Olyan szolidan és zártan léteznek köztünk, hogy valószínűleg legtöbbünk még csak a kisebbségek között sem említené meg őket. A társadalomnak nem alakult ki irányukba semmilyen kollektív feltételes reflexe, mintha nem is tudnánk velük mit kezdeni. Láng Annamária kvázi monodrámája a köztünk élő kínaiakról alkotott képet hivatott árnyalni, rendhagyó formai eszközökkel, közvetlen formában.
Az előadás tulajdonképpen egy dialógus, ami kortárs operai betétekkel van kiegészítve (nincs dal, csak énekelt prózai szöveg), és a dialógus partnere a közönség, amelynek viszont nem kell közvetlen interakcióba lépni a beszélgetőpartnerrel. A szituáció valami olyasmi, mintha egy hófehér decemberi koraeste beülnénk egy félig üres, dohányfüsttől fátyolos, barátságos kis kávézóba, és a szomszédos asztaltól átülne egy kínai lány, és elkezdene az életéről beszélni. És mi meghallgatnánk, mert miért ne? Ez a lány nekünk pont olyan lenne, mint a „többi kínai”: kimért, rendíthetetlen és csupa titok.
A szövegkönyv Nyíri Pál Kínai történet című riportja felhasználásával íródott, tehát dokumentarista jellegű, nem klasszikus színpadi szöveg. Ereje pont a hétköznapiságában rejlik, bár igaz, hogy így nem szembesülünk könnyfacsaró emberi drámákkal vagy hatásvadász fordulatokkal. Természetesen dramaturgiája ennek a textusnak is van, így a szöveg nem válik sem érdektelené, sem unalmassá, de mindvégig a hétköznapi realitások szintjén marad. Ami mégis kiszakítja ezt a monológot a fentebb vázolt kávéházi idillből, az a fel-fel harsanó ének (Bodrogi Éva). Vágytól és erőtől túlpezsdült hangja (amely az érték, alapvetően a pénz kontextusában jelenik meg szinte mindig) érzékletes kontraszt Láng Annamária érzelmi pózfrigidséggel eljátszott szövegéhez képest. Ez az ordító ellentét hűen tükrözi a sziklaszilárdnak látszó álarc mögött végbemenő elementáris érzelmi kavalkádot, ami folyamatosan kavarog benne, mint valami elszabadult dzsinn a szűk palackban. Láng Annamária a dühön kívül szinte semmilyen más érzelmet nem jelenít meg tisztán, mindössze szemén látszik néha a bánat, néha az öröm, és nagyon sokszor a keserűség. Eszköztelen játéka mögül megindítóan sejlenek fel ezek az apró jelek, amelyek végül megteremtenek egy valódi kétarcú karaktert, egy hontalan, magányos kozmopolitát, egyben egy számunkra sztereotip kínait.
A gyakran bántó kakofóniában zengő hangszerek és a néhol három szólamban vagy egymást kiegészítve elénekelt részletek (gitáron Koltai Kata játszik) mind olyan eszközök, amik nem adnak árnyalt és egyértelmű választ arra, hogy mi zajlik le egy ilyen merev kultúrából érkező ember lelkében, de azt egyértelműsítik, hogy bár a sztereotípiák nem légből kapottak, és valóban a jég hátán is megélő, elszánt, céltudatos és kitartó népről van szó, ez nem jelenti azt, hogy bioenergiával működő robotgépek lennének.
Az már kicsit jobban hiányzott számomra az előadásból, hogy tulajdonképpen nem tudtam meg semmi újat azokról az emberekről, akiktől nap, mint nap csípőslevest és öt ízű csirkét rendelek, akik szinte valamennyi ruhámat elkészítették és akik miatt boldogan tudunk száguldozni a mi autónkkal vagy épp dévédézni a praktikus műbőrfotelből. Látunk egy emberi sorsból egy részletet. Látjuk, hogyan tapos el másokat, vagy épp hogyan szenved mások talpa alatt. Látunk egy kínait, de mindenek előtt látunk egy embert, aki ugyanúgy szenved az élettel, mint mi, csak éppen nincs kivel megossza azt.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr818003451

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása