7óra7

Hisztéria
7óra7: (10/10)
Közösség: (10/10)

Hisztéria

2010. 10. 03. | 7óra7

Gothár Péter a tőle megszokott kegyetlenül rideg, és borzasztóan erős érzelmeket kiváltó rendezői attribútumaival nyúlt a Trakhiszi nőkhöz, kizökkentve minket hétköznapunk mindent értő és tudó világából. Rendkívül sokrétű előadás ez, amelyben megmutatkozik az ember, mint az evolúció csúcsa, aki görögi tökéletességgel, illetve töketlenséggel veti bele magát az életbe, próbálva azt a saját képére formálni.
Héraklész (latinul Herkules) csatába indul, otthon hagyva feleségét, Deinaeirát és fiát, Hülloszt, hogy megvívjon a becsületéért. Legalábbis mindenki így tudja, míg végül a hírmondó hazatér, és Likhasszal vitába szállva kiderül, hogy Héraklész egy nőért, Ioléért rombolt porig egy várost. Az asszony, féltve szerelmét – furcsa dolog: miért pont most, hiszen már milliószor megcsalta -, előveszi a férje által megölt kentaurtól kapott főzetet, aki azzal a jóindulatú tanáccsal hagyta ezt hátra, hogy ha úgy érzi, elveszíti férjét, akkor egy ezzel bekent köntöst adjon rá, hogy örökre az övé legyen – addig pedig ne érje napfény etcetera etcetera. Látszólag nem bonyolult történet, de mégis brazil szappanoperává alakul át, amelyben látszólag görögök mérkőznek meg, mint gyarló lények, pedig csak nem változtunk évezredek óta.
Deineira, az önsajnálkozó feleség, sokáig tűrte férje kilengéseit, de egy idő után – ki tudja, hogy miért – megelégeli. Eddig nem tudott dönteni, most pedig rossz döntést hoz. Ónódi Eszter félkönnyes szemeivel, parányit piros, remegő szájjal, könnyedén adja át kétségbeesett, de igazából döntésképtelen nő karakterét, aki szeret, mert annyira megszokta a neki szánt életet. Fiával, Hüllosszal reménytelenül tipikus a kapcsolatuk, csak a vérük köti össze őket. Kovács Lehel játékának energikussága tökéletesen mutatja be ezt a karaktert: mimikájában gyors és pontos, ami tükrözi az életerős ámde érdektelen fiút. Nem a képességei determinálják, hanem a céltalansága. A nők kara, mint négy jó barát asszisztál a „tragédiához”. Két férfi és két nő játssza őket, de jellemükben mind a négyen nőiesek: Elek Ferenc hirtelenkedő, kétségbeeső, sokszor bújik a fal mögé – már-már nagymamai magasságokba emelkedik hangsúlyaival és bájolgásaival -, Jordán Adél kislányos barátnő, sok mindent lát, de nem ért – a háttérből sokszor irányítaná a többieket, de nem megy, ijedtében csuklik és elbújik -, Mészáros Béla jellegtelen, identitászavaros karaktert játszik, míg Rezes Judit már a kemény nőre hasonlít, de ő is döntésképtelen. Ezek a barátok, pedig igazából nem segítenek, csak fejet simogatnak és a padlóra hullva sajnálják magukat, másokon keresztül. Ezen Szirtes Ági, mint idős, megfontolt, az életbe beleszokott dajka, néha igazít egyet, miközben Lengyel Ferenc és Kocsis Gergely (hírnök és Likhiasz) mint tudók, próbálnak valahogy rendet teremteni. Pálmai Anna szó nélkül, romlott, ál-szűzies kisugárzásával érzékelteti: nincs itt semmi magasztos, csak szexus. Hajduk Károly Héraklésza, pedig felrakja a pontot: visszatér a nagy hős, akit egy nő fog meggyilkolni. Eljátssza a mártírt, de nincs benne semmi magasztos, csak öl, pusztán a nőkért, az ár mindegy, megszerzi. Kimódolt és pontos játék, túlzó gesztusokkal és hirtelen váltásokkal.
Eme elsőre idegen közeg helyszíne egy látszólag letisztult, egyszerű szoba, aminek ablaka távolodva fokozatosan szűkül, és melynek hátsó végéről hatolnak be a szereplők a szövevényesbe, a „problémák” nagy útvesztőjébe. A falak elsőre érzéketlen, félfamentes papírburkolattal vannak bevonva, amelyet a fokozatosan megmutatkozó tragédiára rímelve fest vörösre a nők kara, aztán a halálhírre pedig Likhiasz feketére. Stilizált, és értelmező környezet ez, amit szintén a rendező hozott létre: érzékelteti a szereplők ürességét, az önsajnáltatásra épülő hazug érzelemvilágukat, és ennek a komolyanvehetetlenségét. Kovács Andrea jelmezei egy kimódolt, ám röhejes kort idéznek: a ruhák sokszor természetesek, de a kar fehérneműs alsóteste alapjaiban kérdőjelezi meg karakterüket – ez jóval túlmutat a felszínen. A zene pedig a tragikumot érzékelteti, amely első perceiben ennek köszönhetően még komolyan vehető, majd komédiába fordulva lesz belőle keserű tragédia, hogy végül tragikomikusan záruljon. Ezek a kiegészítő elemek tökéletes összhangban vannak, rásegítenek az előadás iróniájára, illusztrálva egy determinált, tragikus, hazugságon alapuló élet komolytalanságát, kínosságát.
Nincs itt semmi magasztos, a hősök csak emberek, a nők bár szeretnek, mégis birtokolnak; férfiak nincsenek, döntés - ha nagyon muszáj - születik, amiben segít a barát, aki szintén olyan töketlen, mint mi. A kiút az utód, aki vonakodva ugyan, de felgyújtja majd az apját, tökéletes örökítése ez a sorsnak. Míg elaszott, összekapart álmokat próbálnak megvalósítani, problémák lesznek belőlük, amiket szintén álmokkal oldanak meg, az eredmény pedig: semmi. Csak röhögünk a halálon, és egy cinikus mosollyal jelzik nekünk: ők ezt akarták, tudják, hogy értjük hogy mi történt, hogy szeretjük ezt csinálni, embert ölni – ha szimbolikusan is – egy vágyért, és hogy nem fogjuk abbahagyni. Ez egy olyan kor lenne, amelyben mindenki mindent látott, tökéletes volt, de furcsa módon a másik nem – és ezt gondolta mindenki. Ahogyan a ma nem jó, de a holnap az igen, mert abban még nem szaglott fel, hogy üres, röhejes és kilátástalan. Persze ezt is tudjuk, látjuk, csak kényesen lusták vagyunk beismerni, ami nem vicces. Ez pusztán igénytelen, öncélú, álságos önszórakoztatás.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr138003597

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása