7óra7

Iskola a Bárkában
7óra7: (8/10)
Közösség: (8/10)

Iskola a Bárkában

2010. 10. 03. | 7óra7


Gyarmati Kata átdolgozása megtartja Ottlik szövegének atmoszféráját és töredezettségét, a visszatérő emlék- és fantáziafoszlányok meglehetősen érzékletesen és szellemesen jelennek meg előttünk. Az első látásra igen egyhangú és fantáziátlan díszlet valóban csak első látásra az: Bozóky Mara koncepciójában a legtöbbször ágyként funkcionáló dobozok kiválóan lényegülnek át, a tér egyszerre enged megfelelő szabadságot a fantáziánknak, adja vissza a kaszárnya taszító egyhangúságát, és segíti a játékosokat, akik időnként akrobatikus képességeikről tanúbizonyságot téve alakítják át a helyszínt. Szuly Ágota jelmezei hasonlóan idomulva szolgálják ki a rendezői elképzelést, ráadásul a sokszor előttünk zajló öltözés-vetkőzés dramaturgiailag tökéletesen be van ágyazva a történetbe. Az átvezetésben, a kiemelésben és a töredezettség érzékeltetésében nagy szerepe van a fények pontos, következetes és találó használatának. Hangulatfestő-időjelző elemként pedig időnként finoman illusztratív zenét hallunk (Faragó Béla).

A szereplőkről kissé felemás érzéseim vannak. Kockázatosnak tűnő dolog gyerekekkel eljátszatni ezeket a szerepeket, ugyanis meglehetősen távolinak tűnik a mai tizenévesekhez képest Ottlik figuráinak komolykodó, „kicsi felnőtt” gondolkodása. A Bárka előadás emberivé és hihetővé teszi ezt az ellentmondást. Azonban ne feledjük el megjegyezni, hogy elképzelhetetlen mennyiségű – főként pszichológiai – munka lehet ebben. Vidovszky végre komolyan veszi a gyerekeket, nem fél eljátszatni velük akár a legdurvább verekedéseket, nem fél felvillantani a Medve és Bébé közötti kapcsolat egyes lehetséges dimenzióit, nem fél komolyan venni olyan elhasználódott fogalmakat, mint barátság, bajtársiasság, nem fél megmutatni azt a valóban kegyetlenkedésszámba menő lelki és fizikai terrort, ami az iskolában zajlik. Talán kissé meglepődünk azon, hogy a gyerekek tényleg olyanná válnak, amit az intézmény sugall nekik, Merényiék sokkal inkább éltetik a félelmet, mint Schulze tiszthelyettes. Vidovszky az egyetemes értékek és a társadalom által eszményinek tartott kép között húzódó ordító ellentmondásra helyezi a hangsúlyt. (Sajnos az egész előadáson végighúzódó, folyton megjelenő akvárium- és aranyhalmotívumot túl didaktikusnak érezzük helyenként, de üsse kő, nem zavar annyira.)

A katonaiskola minden arca ugyanolyan: az összes tanárt és katonát egy figurában összevonó Schulzéban ugyanúgy, mint a papban vagy az orvosban, éppen ezért fogadható el, hogy mindhárom, az intézményt megtestesítő alakot Gados Béla játssza átgondolt változatossággal, de mégis érzékeltetve: tulajdonképpen mindegy, hogy éppen a szenteskedő atya, a megértőnek mutatkozó orvos, vagy az állatias tiszthelyettes képében mutatkozik. Varga Anikó Medve anyjának szerepében azonban egydimenziósnak, elnagyoltnak és motiválatlannak tűnik.

A gyerekeket illetően elsősorban, azt hiszem, példaszerű az átélés és a hatalmas, lelkes energiabefektetés. A több mint két órás előadás mind testi, mind lelki értelemben nagyon igénybe veszi őket, az erőteljes érzelmi hatáson kívül van itt torna, pontos koreografált mozgás (tervezője Gyevi-Bíró Eszter), verekedés, vívás, menetelés, párnacsata, éneklés. Szereplőink lelkesen, önfeláldozóan teszik a dolgukat, beleadnak mindent. Tehát alapvetően le kell szögeznünk, hogy rendkívül dicséretesen játszanak. (Bizonyos vagyok benne, hogy lesznek viták arról, hogy meddig lehet elmenni a gyerekek ilyetén való „felhasználásában”, hiszen nem semmi az, amin keresztülmennek. Én azt hiszem, látható az előadáson: komolyan foglalkoztak azzal az alkotók, hogy a szereplők számára nyilvánvaló legyen tetteik, szenvedéseik motivációja. És éppen ez adja azt az értéket, hogy a gyerekek képesek átadni magukat teljesen a szerepnek.) Néhol azonban a lehetetlennel, a néző fantáziájával küzdenek (és nyilván épp a főszereplők ilyenek). Nekem például Medve robosztusabb és sokkal határozottabb, mint Dér Zsolt, a Bébét játszó Fancsikai Péter pedig néha túlzottan tudatosnak tűnik, mindkettő koncepcionális kérdés, de ez nem von le semmit abból a sok – és eredményes – munkából, amit láthatóan befektettek, és fentebb méltattam. Szabó Gábor, Koloszár András, Blahó Gergely és Pomlényi Attila, Dóra Béla és Jancsik László teljesen hitelesek és valódiak. Még ennél is tovább megyek a Szeredyt játszó Juhász István, a Merényit formáló Juhász Lajos, az Eyenattent alakító Mesés Gáspár és a Mufi szerepében látható Bárdi Gergő minősítésében: ők éppen olyanok, amilyennek képzeltem őket, és ennél több egyszerűen elképzelhetetlen egy szépirodalmi adaptáció esetén nekem, az egyszeri nézőnek.

Tanulságok vannak, például az, hogy érdemes belevágni megvalósíthatatlannak tűnő feladatokba. Aztán az, hogy érdemes komolyan venni a gyerekeket, a fiatalokat, mert óriási dolgokra képesek, olyanokra, amiket talán nem is gondolnánk sohasem. Végül pedig az, hogy lehet beszélni értékekről frázispufogtatás nélkül, érvényesen és invenciózusan. Mi, nézők járunk jól az ilyen előadásokkal.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr708003583

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.