7óra7

L. Csodaországban
7óra7: (9/10)
Közösség: (8/10)

L. Csodaországban

2010. 10. 03. | 7óra7

Felborult minden. Értékek helyett gépies ítéletek. Érzelmek helyett hierarchia. Párbeszéd helyett pattogó szópárbaj. Figyelem helyett fegyelem. Torzult látszatvilág, amelyből éppen az ember hiányzik. Ödön von Horváth Istentelen ifjúság című regényének főszereplője, Lorenz Ludwig tanár úr kétségek között vergődve, esendő emberként látja mindezt, de nem képes szembeszállni vele. A kiemelkedő rétegzettségű, 1937-ben született műről Vidovszky György és alkotótársai bebizonyítják, hogy az abban felvetett kérdések manapság érvényesebbek, mint valaha.
Az Istentelen ifjúság éles és határozott látlelet egy társadalomról, amely mintha elveszített volna mindent, amit Isten jelenthet. Az eredeti alkotás 1937-ben, Amszterdamban jelent meg, s hamarosan felkerült a Gestapo által üldözendő könyvek listájára, hiszen a vallásos tematikájú bűnügyi történet valójában politikai és társadalomkritikai tartalmat hordoz; az erőszakszervezetek által uralt világ működési mechanizmusáról, az emberi lényeg maradandó roncsolásáról rántja le a leplet.
A főszereplő tanár alapproblémája az arra való rádöbbenés, hogy a pedagógusi mivoltából adódó értékközvetítő tevékenység erkölcsi-morális alapja – a társadalom jellegzetességeiből adódóan –tulajdonképpen megszűnt. Pedig a mondat, amit kiejt a száján, mennyire evidens – egyik tanítványa, N. dolgozatát bírálva arra jut, hogy végül is, azért „a négerek is emberek”. Az osztálya ezen felháborodik, N. apja panaszt tesz a tanárra, az öntudatos gyerekek pedig petícióban kérik, hogy ezek után más tanítsa őket. Az adminisztratív hatalom felsőbbségét azonban nem merik megkérdőjelezni, így az igazgató nem váltja le a tanárt, sőt: az ő vezetésével küldi el őket katonai táborba. A táborban lopások történnek, egy véletlen folytán rájön, hogy egy lány, az erdőben élő Éva a tolvaj, s sikerül meglesnie a lány és Z. diák szeretkezését is. Z. konfliktusba kerül N.-nel, aki nem viseli, hogy Z. titokban naplót vezet. N. a tanár segítségét kéri, hiszen az éjszakai naplóírás gyanús tevékenység. Ludwig azonban feltöri a gyerek naplóját, és elolvassa. A naplóban szinte irigykedve olvassa a kamasz szabad gondolatait, vágyait. Amikor Z. felfedezi, hogy feltörték a naplót, N.-re támad. A tanár szétválasztja őket, ám hamarosan N.-t holtan, betört fejjel találják meg, Z. pedig magára vállalja a gyilkosságot, bár a körülményeket nem igazán tudja rekonstruálni. Bírósági tárgyalás következik, amelynek során a tanár, kétségektől és kérdésektől zavaros álmai hatására, ám az egzisztenciális kockázatot vállalva bevallja, hogy ő törte fel a naplót. N. apja őt teszi felelőssé a fia haláláért, el is veszíti állását, de nyilvánvalóvá válik az is, hogy Z. fedezi Évát. Ám a tanár gyanúja a mindent megfigyelő halszemű T. diákra terelődik, akinek minden vágya volt, hogy lássa egy ember halálát. A diák is öngyilkosságot követ el, a tanár pedig úgy határoz, hogy elmegy Afrikába, hiszen talán ott vannak emberek.
A Bárka Színház változatát készítő dramaturg, Gyarmati Kata a regény egyes szám első személyét úgy tartja meg, hogy végig a tanár szemszögéből mutatja az eseményeket. A tanár kétségeit még egyértelműbbé, problémáit gyötrőbbé, egyúttal az értelmezést általánosabbá és magasabb szintűvé teszi azzal, hogy a tanár vitapartnerét, a plébánost kivették a drámából, illetve a Julius Caesar gúnynevű volt kollégáját egy „valódi” Caesarrá változtatta, akivel a tanár álmában beszélget. S bár nyilvánvaló a játszási idő, a konkrétumok csak a német hangzású nevekből következnek (hiszen itt nem „csak” betűk jelölik a tanulókat, a regénnyel és a színlappal ellentétben), ezért az idő és a hely teljesen általános.
A valóságos abszurditásból vagy az abszurd valóságból következik Gadus Erika egy tükröt rejtő színpad és egy komikusan gigantikus íróasztal által határolt, feketére mázolt olajoshordókra épülő tere. Az egészen nagyszerűen és sokoldalúan használt játékhely (társítva Dinyés Dániel háttér-hangeffektekre, zajokra, zörejekre épülő, folyamatosan hallható zenei megoldásaira) talán nem véletlenül idézi az Alice Csodaországban érdekes képzettársításokkal teli, furcsa és őrületében következetes világát: a tanár mintha egy minden logikától mentes világot szabadított volna mondatával magára: kinyitott valamit, ami megmutatja ennek a világnak minden elemét, amit büszke vállalás helyett inkább szégyellni volna méltó: a morál értelmezhetetlenségét, a kamaszlázadás, és egyáltalán: az egyén, a lélek lehetetlenségét, az értékek tehetetlenségét. S szintén eme koncepcióba illő a kamaszokkal való játszatás: ez a világ a nem-felnőttek világa, azoké, akik megrekedtek gátlásaik valamely pontján, akik csak szeretet-gyűlölet kettősségben, árnyalatok nélkül látnak, a könnyen befolyásolhatóké, akik ártatlanságát gátlástalanul használva bűnössé, feketévé és undorítóvá válhat az egész. Ahol elveszett Isten – és ne feledjük észrevenni: Horváth Istene egyáltalán nem vallási tárgyú entitás, hanem tulajdonképpen minden – vagy bármi –, ami a fizikai léten kívül (felül?) van.
Az abszurd figurák tökéletes együttjátékot produkálnak a fiatalok elővezetésében; mindahány fellépő pontosan érzi a mozgatórugót, a tettek súlyát; furcsa kimondani, de ezek a fiatalok (elsősorban a kamaszlét minden problémáját nyíltan felvállaló, pózok nélkül szenvedő Z.-t játszó Koloszár András, illetve a halszeműséget és halszerűséget egyaránt természetesen mutató, hidegen simulékony T. szerepében Dér Zsolt, az N.-t, N. apját és az igazgatót akár pillanatok alatt teljesen egyértelműen elválasztani képes Juhász Lajos, illetve rajtuk kívül Szilvási Dániel, Mesés Gáspár, Kosznovszky Márton és Szabó Gábor) a színházi társulati együtt-működés egészen magas formáját képesek mutatni Vidovszky keze alatt (állandó munkatársával, a mozgást irányító Gyevi-Bíró Eszterrel), miközben láthatólag egy pillanatra sem felejtik az egésznek a játék mivoltát. Az összes női karaktert (Évát, Z. anyját, a tanár anyját és a bárénekesnőt) Réti Adrienn e.h. játssza, a női archetípusok sokféleségét jelezve. Kardos Róbert pedig, a tanár szerepében valóban felteszi az összes kérdést, amit egy tanár feltehet magának, s fel meri vállalni a gyáva és esendő ember ábrázolását. Alakításának tétje az előadás világának elfogadása, Kardos szinte minden mozdulatában és hangsúlyában végiggondolt, távolról sem heroikus pedagógusábrázolása kulcsmozzanata a fájdalmas produkciónak. Azért fájdalmas, mert fájó kimondani: könnyen lehet, hogy Vidovszky előadása nem a múltat, hanem a közeli jövőt ábrázolja.
Bemutató a Bárka Színházban: 2008. szeptember 19.
____________
Az írás a Zsámbéki Színházi Bázis (Régi Rakétabázis) 2008. szeptember 5-i előadása alapján készült.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr818004015

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.