Fogjunk négy egymástól teljesen különböző embert, zárjuk be őket egy szobába, dobjunk be közéjük egy pisztolyt, és máris kész a társadalmi dráma. A Komámasszony, hol a stukker? írója, Görgey Gábor a lejegyzés közben vígjátéki elemekkel fűszerezte az alaphelyzetet, amiből Huszti Péter nagyrészt bohózatot vélt kiolvasni, majd a nyilvánvaló történelmi párhuzamokat némi befejezési módosítással kicsiny aktuálpolitikai tartalommal koronázta. A hatalmi vívódások a pisztoly fogdosásáért ugyan kissé jobban elsikkadnak a kelleténél, viszont az a kérdésfelvetés, hogy vajon a színészek meghúzzák-e a ravaszt, már sokkal érdekesebbnek mutatkozik.
Azt hiszem, én nem lövök le azzal semmit, ha elmondom, hogy nagyon sokáig nem sül el a fegyver, és nem is az az izgalmas, hogy valaha megtörténik-e, hanem az, hogy mi zajlik le addig. Elsőként Cuki úr kezében a stukker. Cuki (a szuterénből) egyszerű munkásember lenne, ha nem vált volna börtöntöltelékké, s most, kihasználva helyzetét, végre tudást, rangot és nőt szerez magának, kompenzálva történelmi elnyomását. Ám a túlburjánzó habzsolókedvnek köszönhetően egy kisebb hibából kifolyólag a Méltóságos kapja az uralkodói jogart jelentő ólomköpködőt, aki élve ősi származásával és történelmi tudásával konszolidálni akar. Ha Cuki a munkáshatalom, akkor a Méltóságos a konzervatív arisztokrácia megtestesítője. Természetesen ő is csak kompenzál, és kiéli vágyait, aztán jön Márton, a nép egyszerű földműves fia, aki kis vagyonkát gyűjtögetve a világ teljes felszántását tervezi, utána pedig következik a cinikus értelmiségi, Kiss, aki a humanizmusra hivatkozván falhoz állít mindenkit egy sortűz erejéig. Mindeközben a feszt vizelési ingerrel küszködő, állandóan elnyomott virtigli kisember, K. Müller folyamatosan az éppen adott hatalomhoz formálja véleményét és világképét, a véletlen pisztolyröpködésekben pedig rendesen benne van a keze. A végén pedig mindenkitől egyenlő távolságra esik az igazságosztó tárgy, ebből adódóan végre egyszerre próbálják azt, amit egyéni hatalomra kerülésük esetén elhomályosított a lehetőségek horizontja: kinyitni az ajtót. Csak épp a kulcs nem jó.
Huszti Péter rendező, miután a színpadra helyezte a szöveget és a szerzői instrukciókat, az abból adódó eleve elemelt helyzetet annyira igyekezett eltúlozni, míg a könnyű szórakoztatás és az abszolút sulykolás egy könnyedén befogadható parabolikus bohózatot nem eredményezett. Ebben meglehetősen nagy segítséget kapott Gyarmathy Ágnes jelmezeitől, amelyek nyíltan vállalják, sőt lekiabálják magukról az adott karakter társadalmi helyzetét (és megfeleltethetőségét), megteremtve a rendezői túlzás igen erős alapjait. Huszti és Krsztovics Sándor színpadképe egy, a világtól elzárt, sötét, kerítéssel körbefogott kísérleti termet (börtön vagy ketrec ez, kedélyes bútordarabokkal, üres képkerettel, miegymással) épít elénk. Ezt kiegyenlítenie vagy csupán emészthetővé tennie a színészeknek nagyon nehéz: Nemcsák Károlynak és Győri Péternek egyáltalán nem sikerül. Nemcsák burleszkekből ismerős, eltúlzott, túlteátrális gesztusaival igyekszik sötét, hasdüllesztő, csirkeszárnyas, kacsalábon forgó palotává változtatni Cukit, és az irónia érzékeltetése helyett rendíthetetlenül röhejessé próbálja tenni az első felvonást, ami sajnos sikerül is neki. Győri pedig kizárólag három, közhelyes, egyértelmű és fantáziátlan gesztus eltúlzásával tervezte és kivitelezte a Méltóságos karakterének ábrázolását. Koncz Gábor már az emberség felé nyit: igaz, ő is a közhelyszerű sztereotípiákból keresi elő Márton gesztusait, azonban a negédes, csipkemotívumos népiséget egy-egy goromba, elszánt mozdulattal ügyesen ellenpontozza, ezáltal teremtve néhány komikus pillanatot. Viczián Ottó kisebb gesztusokkal, finoman építi fel az önsorsrontó, töketlen, az életre teljesen alkalmatlan, önellentmondásoktól hemzsegő, értelmiségi Kiss önsajnálkozó tragédiáját, és pontosan érzi, hogy ezt a defetizmust mekkora hévvel kell vérszomjas, őrült megalomániába és némi öniróniába átforgatni. K. Müller idegesítően kollaboráns, simulékony és látszólag kiszámíthatatlan figuráját Mikó István egyrészt pontosan teljesíti, másrészt egy-egy pillanatban rendkívüli humor- és ritmusérzékről tanúságot téve forgatja ezt az egyértelmű karaktert a meglepetésszerű és meghökkentő tartományba, olyan hirtelenséggel és váratlansággal hajtja végre a komikus tetteit, vagy lövi el poénjait.
Bár sokszor döcög az előadás, mindig akad egy-egy színész, aki kihúzza a pácból, sőt Huszti Péternek a második felvonásra már fényváltogatásban, csöndekben, tárgyakban megtestesülő ötletei is támadtak, a zárópillanat pedig nem elég, hogy egy hatalmas húzás a rendező részéről, bizonyítva, hogy bár nem látszik az előadáson, az alkotók mégis tisztában vannak a színház helyével, szerepével, lehetőségeivel, felelősségével, ezen túl játék idővel és térrel, szituációval és helyzettel, a kinttel és a benttel, ráadásul minden nézőt megúsztat. Mert mindenki azt hiszi, hogy ha vége a színháznak, akkor vége a lövöldözésnek, pedig nincs, sőt: sose lesz vége – csak kár, hogy nincs mit folytatni.