Rohonyi Gábornak egy pillanatig sem állt szándékában eltüntetni a hétköznapiságot, a megszokottságot a fabuláról, hanem átadta azt a zenék sivatagos, úttestes, végtelenül magányos és varázslatos, ringató hangulatának. A szerelmespár története igazából egy monodráma, melynek prózai terhét Szabó Győző cipeli a hátán. Egy szórakoztató, energikus, laza és menő férfit varázsol elénk, aki rendelkezik annyi öniróniával és cinizmussal, hogy érzékeltesse a történetekben rejlő túlzásokat, s ezt rendkívül szabad, szélsőséges, ám igen kifejező gesztusrendszerének köszönheti. Érdemes felfigyelni mély, rekedtes énekhangjára is, és ezek együttesével könnyedén teremti meg a bárban játszódó életösszegzős-flashback élmény audiovizuális síkját. Póka Angéla csak mint néma, de elképesztő vehemenciájú hanggal éneklő szellem van jelen. Rohonyi nem is akarja Pókát egy-két gesztuson túl színészként használni, így az énekesnő átadhatja magát a daloknak, és elképesztő energiájú hangjával végképp az előadás világába zárja a nézőket.
A dramaturgia és a rendező viszonya azonban nem bizonyul hibátlannak az előadás egészét illetően. Sok a fölösleges szöveg, az ötlettelen, levegőben lógó jelenet, amelyek az összhatást csorbítják, folyamatosan meg-megbontva a zenék és Szabó karaktere által teremtett hangulatot. Pedig a háttérben elhelyezett zenei trió (Bacsa Gyula, Császári Gergő, Szabó Tamás) kellemes füstös-countrys bárélményt varázsol, karöltve az egy-egy fénysugár által megtört sötét térrel és a rendkívül letisztult, egyszerű és praktikus díszlettel.
Mindennek köszönhetően nem egy dal és történetszelet közhelyességéről lehull az üresség védőburája, és személyes, általunk is átélhető élménnyé válik az amúgy mindenki számára természetesnek mondható szerelmi huzavona. Ki tudja, talán egy-egy ringató countrynak, vagy egy-egy megértő pillantásnak köszönhetően mi is belátjuk, hogy fölösleges időhúzás ez, mert csak az élet tűnik el vele – nem véletlenül az előadás utolsófilm-szerű formája.
(2009. június 7.)