A zárásig viszont a színészek keményen dolgoznak. Lengyel Tamás kriplije sajátos felfogás, és bár nem az egyetlen, mégis következetes és egyedi játék. Igaz az első pillanatokban rendkívül túlzónak és idegennek hat mind hangilag, és mind gesztusilag, az idő neki dolgozik, és eszközei indokolttá válnak. Billy sajnálatból szeretetre méltó karakter, aki bár látszólag nem mindig van tisztában mínuszba forduló agyi működésével, mégis képes visszaélni, kihasználni ezt: hülye módon okos. Így igazából már sajnálatot sem érdemel. És ezt bizonyítja a színész is, hiszen kizárólag fizikailag, a felszínen fogyatékos, szellemi képességeinek olyannyira birtokában van, hogy a mindennapi ármányokban ügyesebben mozog, mint bárki. Két nevelője, Eileen és Kate, pedig beletörődve Billy sorsába kezelik. Kováts Adél és Marjai Virág más-más felfogásban játsszák a két házsártos öregasszony karakterét. Kováts Adél érzelmesebb, beletörődőbb, és látványosan szenvedő játékot valósít meg, míg Marjai Virág érdektelenségből, és magáról, az őt körülvevő világról tudomást nem véve erős és edzett asszony.
És itt jön az „élővilág”. Kulka János Johnnyja talán sokkal nagyobb szellemi fogyatékos, mint maga főszereplő. Ő a hírhozó, aki a leginkább jellemzi ezt a világot. Hírei mind a bulvárból fakadnak, érdekességeket közvetít, amik csak a hétköznapi csámcsogások időkitöltőjét adják. Bár jelleme természetes, hiszen csak a közhelyszerű felületekkel, információkkal foglalkozik, Kulka játéka mértéktartó jellemzést adva túlzott és kifigurázó. Tökéletes partnere Szombathy Gyula, aki az édesanyját alakítja. Mammy alkoholista, és az életbe bár látszólag belefásult, titkon mégis élvezi, mindig megtalálja a maga kicsinyes boldogságát. Az est fénypontja kettejük dialógusa, ahol a kiüresedett gyerek-szülő viszonyt láthatjuk porban és vodkában fuldokolva heverni, nyílt torokra támadással, és ebből az elunott mélységből emeli a két színész a jelenetét rekeszizomszaggató humorrá és éles igazsággá. Schneider Zoltán Bobbyja, bár látszólag szeretetreméltó, és igyekszik foglalkozni Billyvel, ezt pusztán saját és felesége sajnálatából kiindulva teszi. Átgondolt, túlérzékeny játék, hajaz az együttérzésre, de amikor a feleségéről esik szó, a színész azt is érzékelteti, hogy pusztán önérdek vezérli. Wéber Kata Helenje fiatalos, és elhasznált nő, az egyik legőszintébb jellem, kimondja, amit gondol, még Billyvel sem megy el, csak mert meg fog halni. Csupán Kocsó Gábor McSharryje áll labilisan ebben az elzárt mocsárban. Bár formailag prezentálja az orvost, az egészhez nem sikerül kapcsolódnia, leginkább csak általánosságokból dolgozik.
A színpadkép Gothár Pétertől megszokott módon egyszerű, látványos, és sokféle. A magas és szűk falú szobák, amelyek megfoghatatlanul tág belsőt tükröznek érzékeltetik az előadás alaphangulatát. Azt, hogy a végtelenség csak egy vibráló lehetőség, mely inkább szorongás, és fénytelen alagút, mintsem a közhelyesen csodálatra méltó emberi lélek kivetülése. És bár látszólag a szereplők indokolatlanul használják a kijáratokat, ebben az ürességérzésben a mechanikumukat érzékeltetik. A barlangban pedig ennek az összhatásnak a padlóvize visszhangzik, ami aztán végigkíséri az előadást. Mocskos, pocsolyás, sötét, szövevényes és taszítóan álmisztikus az egész. Kovács Andrea jelmezei beszédesen tükrözik a felszínen túlöltöztetett világot, amely valójában – ahogy a színek is jelzik – szürke és posványos.
Bár könnyen távolságtartást válthatna ki az előadás, mind a rendezés, mind pedig Varró Dániel fordítása ez ellen dolgozik. Nekik köszönhetően a történet könnyedén belekúszik a fülünkbe. És ezeket összevetve, elfeledve a tagolatlanságot, a néhol érdes dramaturgiai munkát, fergeteges előadást kapunk. Elfeledve, merthogy a jelenetek sokszor kiürülnek, érdektelenné válnak, elnyúlnak és önismétlésbe csapnak át. A színészek bármennyire is igyekeznek érdekessé tenni, nem tudják, hiszen sokszor már nincs mit közölniük, hiába kapaszkodnak keményen a főfonálba, az Morcsányi Gézának köszönhetően sokszor megmakacsolja magát és elvész.
Az előadás így is megszületik, és az ember alól kicsúszik a biztonságot jelentő megszokások táptalaja. Billy, a kripli mellett egy világ vált szellemi fogyatékossá. Ő volt az egyetlen, aki beleunt a semmibe, aki vágyait formába akarta önteni, és elindult a nagyvilágba. És igaz, hogy Hollywood nem feltétlenül kínál megfelelő alternatívát az életre. (Ezt támasztja alá a levetített filmrészlet, mely az első, 1921-es dokumentumfilmből, Flaherty Nanuk, az eszkimójából származik, amelyen érződik, hogy a nagyvilág sem különb.) Egy nyomorék volt képes túllépni önmagán, rájönni, hogy nincs mit veszítenie. A többieknek sem volt, csak nekik összkomforttá vált a semmi. Amivel ismét nincs baj, ha azt mondják: ennyi vagyok. De ők mégis okoskodtak. Vagy merjünk kriplik lenni, vagy ne okoskodjunk. ► (nya)