Sylvester Lévay és Michael Kunze minden patetizmustól mentesen, már-már tabusértésszámba menően közelíti meg a művészi és zsenilét kérdését, amennyiben megfosztja a Nagy És Magasztos Alkotót a nagybetűktől, és teljesen hétköznapi, pajzán, életélvező, esendő emberként ábrázolja azt. Nincsen mítikus vezérlőeszme, sem burjánzó alkotói vágy, Mozart egész egyszerűen nem tudott mást csinálni, mint komponálni. Tehát az irodalmi alapanyag jó, a zenék között némelyik kifejezetten slágergyanús.
De. Vajon mi váltja ki a nézőből a tomboló, őrjöngő, hujjogva rajongó, vadul kalimpálva bámuló lényt? Mi idézi elő a frenetikus extázist, és mitől kerül estéről estére több száz ember mámoros önkívületbe? Mi kell a nézőnek? A válasz egyszerű: geil érzelmi maszlag, hangos zene, high-tech fénycucc, némi szemérmes pajzánság meg egy-két bálvány, imádnivaló idol. Az Operettszínház Mozart!-jában egészen pontosan ennyi van benne, és még ha a szerzők ennél többet is szerettek volna „mondani”, azt a magyarországi alkotógárda (élükön a rendező Kerényi Miklós Gáborral és a fordító Müller Péter Sziámival) koncepciózusan kiirtotta a műből, hogy az tökéletesen beleilleszkedhessen a színház jelenlegi repertoárjának színvonalába. Hogy miért gondolták azt, hogy az eredeti művet mind színészileg, mind szövegileg érdemes a legvégsőkig lebutítani, arra álljon válaszul az öncélú látványkavalkádot ünneplő nézők tömege.
De miért is érződik ez az egész velejéig hamisnak? Először is, amikor harmadszorra kaptam a fejemhez valamilyen égbekiáltóan közhelyszerű, érzelmes nyelvi fordulaton (ami még akkor is fájdalmas lett volna, ha ironikusan szerepel a szövegben), elkezdtem nézegetni a futó angol feliratokat, amelyek köszönőviszonyban sem voltak a magyar változatnak szánt textussal, s a helyzet korántsem Karinthy esetét idézi a Micimackóval, hanem éppen ellenkezőleg. Másodszor is, Kerényi Miklós Gábor vajon tisztában van-e azzal, hogy neki nem csak füstgépeket, meg diszkólámpákat kell koordinálnia a színpadon, hanem instrukcióra kiéhezett, minden remény szerint gondolkodó embereket is, akik a tisztázatlan (vagy végzetesen egyszerűen értelmezett) érzelmi viszonyok erdejében csak fel alá rohangászva dalolásznak, és némafilmekből kölcsönzött teátrális érzelemkitörésekkel próbálják kifejezni, hogy valamit ők most nagyon szeretnek, vagy éppen nagyon nem (sajnos másra ebből az eszköztárból nem futja). Így kerülhetnek olyan értelmezhetetlen figurák a színpadra, mint Pálfalvy Attila Leopold Mozartja, aki bár a szöveg szerint egy rideg, de valóban szerető apát játszana, de ehelyett egy önző, virnyákoló, ám vaskalapos sziklaférfi lett belőle, akinek a mimikai izmai megfagytak, amikor egyszer valami miatt kétségbeesett. És így lehet az is, hogy a 35 éves Mozart (Dolhai Attila) ugyanaz a hebrencs kamasz marad, mint 14 évesen (aminek indokoltságára nem utal semmi, így arra kell gondolnom, hogy az a második jelenet szerepértelmezése után egész egyszerűen úgy maradt).
Erre természetesen lehet legyinteni, hogy a musical az nem prózai színház, itt a hang a lényeg (bár ezzel sincs minden rendben: megoldhatatlan technikai feladatnak tűnik, hogy a kórus ne nyomja el végzetesen a párhuzamos szólót), de tévedés, az általában a koncert nevet viseli. Itt kellene valami értékelhető, és legalább igazságszagú színpadi teljesítményt produkálni, aminek a csírái ma este Dolhai Attila kezdeti Mozartjában (én elhittem neki, hogy csak 14 éves) és Németh Attila salzburgi hercegérsekében voltak benne, aki beleőrül Mozart tehetségébe (lévén, hogy ő valóban látja), és ez jelenik meg koordinálatlanul, és így már nem is annyira ellenszenves, miközben parancsokat osztogat.
Ha ezekhez hozzávesszük, hogy Dolhainak valóban kiemelkedően jó hangja van, és a dalok többnyire ötletesek és pattogóak, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a musical igenis képviselhet nívót. Még akkor is, ha ez ellen egy egész stáb harcol. ► (zsb)
