7óra7

Önbizalomfulladás
7óra7: (6/10)
Közösség: (10/10)

Önbizalomfulladás

2010. 10. 03. | 7óra7


Szóval Shirley ráunt a férjére, már jó sok éve, sőt igazából mindenre: nem csinál semmit. A dilemma és az alapkérdés a semmittevés, és a valamit tevés, pontosabban annak merése között bontakozik ki. Sok kis eseménynek köszönhetően végül elfogadja feminista barátnője ajándékutazását, és végül kettesben nekivágnak Görögországnak. Itt is vannak nehézségek, aztán vannak boldogságok, megvalósul az álom, ami persze nem az igazi, de egy varázslatosan titokzatos helyi csábító megédesíti, aztán úgy dönt Shirley, hogy kint marad. Nem a férfi miatt, hanem mert úgy érzi: itt élhet, itt végre elkezdett élni. Úgysem hiányzik igazán senkinek. Persze a férje megígérte, hogy kijön érte, itt pedig véget ér a történet.

Cserje Zsuzsa, az előadás rendezője úgy döntött, hogy a rendkívül sok lehetőséget kínáló monodrámát a könnyebb végénél megfogva, egy kedvesen naiv nézőpontból mutatja meg a „soha nem késő” középponti gondolatot. Azonban ez a folytonosan meglévő és soha el nem vesző remény, ami ezáltal központi motívummá lesz, nem képes végig érdekessé és izgalmassá tenni az előadást, nincs új elem, nincs változás. Valamiféle statikus energia hatja át az estét. Cserje nem húzta meg a szöveget, a kétfelvonásos monodrámát végigjátszatja színészével, aki így igen nehéz helyzetbe kerül, hiszen bár látszanak a színpadon a rendezői instrukciók, karaktere nem megy át fejlődésen, gyakorlatilag egyetlen figurát kell több mint két órán keresztül érdekessé tenni.

Vándor Éva pedig mindent megtesz, hogy Shirley Valentine-ja izgalmas legyen. A lehetőségekhez képest alaposan és energiát nem kímélve játssza végig az estét. Megmutatja mind az öniróniát, a cinizmust, az érzékenységet, az elveszettséget, a reményt, a vágyat, a kívülről és belülről szemlélés különböző változatait, miközben minden apró poént felépít és kidolgoz. Ha figurából, akkor figurából, ha hangból, akkor hangból adja át a komikus helyzeteket. A bemutatón nem mindig sikerült ugyan tartania az eljátszott utánzások gesztusait, de ez minden bizonnyal pontosodni fog. De minden technikai bravúr és munka mellett Vándoron végig átsüt, amiért ezt az estét létrehozták: végig ingadozik remény és reménytelenség között, minden pontját kitartja, azonban ez a kitartás túlságosan is el van nyújtva. A díszlet a rendezői koncepciót erősítve és kiszolgálva Éberwein Róbert részéről nem képes pótolni az izgalmat – nem is dolga.

Igaz, a célközönség az idősebb korosztály, az előadás érezhetően beléjük igyekszik abszolút vállalható és átélhető mértékben önbizalmat önteni, együtt érezni velük. Nem biztos, hogy erre a legjobb megoldás egy kinyújtott, hosszú vállveregetés. Az ebben az esetben nem számít, hogy ez ennél egy sokkal jobb alapanyag, de az már igen, hogy minden színészi energiabefektetés ellenére nem tudja végig fenntartani az érdeklődést és a figyelmet az önbizalomtanmese.

Hogy mihez kell a nézők önbizalma? Az alkotói szándék szerint a bátor/bátrabb élethez, a „sohasem késő” átgondolásához. Ám az előadás pusztán a vállveregetést, a helyeslő bólogatást és egyetértést adja, nem a megértést, az együttérzés, az okok keresését. Mert ezek után bizony érdemes lenne azt a kérdést feltenni, hogy miért is van szükségünk a puszta, önmagáért való biztatásra? Ennyire reménytelenek és szánalmasak lennénk, hogy másunk már nem maradt? Ide jutottunk: csak reménykedni tudunk?

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr948003057

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.