7óra7

Összhangzat
7óra7: (8/10)
Közösség: (0/10)

Összhangzat

2010. 10. 03. | 7óra7

Versfelolvasás, zenés kíséret, vetítővászon a háttérben... Színház? Hát ez attól függ, hogy ki mit nevez színháznak. A Pont(y) Műhely előadásában ugyanis nincs rendezés, nincs dramaturg, nincs díszlet, nincs jelmez és hát színészek sincsenek. Vannak azonban zenészek, akik a legkevésbé sem rendeltetésszerűen játszanak hangszereiken, van egy verselőadó, aki a slamelést, a verselést és a rappelést váltogatva olvassa Domonkos Domi István hosszúversét, és van a háttérben egy vetítővászon, amin különböző animációk sorozata váltakozik. Ez az így összességében, ami totálisan magába szippantja a befogadót.
Érdekes lenne elgondolkodni azon, hogy vajon inkább az volt-e az előadás célja, hogy a vers szövegét követni tudjuk mi befogadók, vagy az, hogy átérezzük a vers ritmusát, és ezzel belehelyezkedjünk a lírai én agyának és lelkének legnagyobb mélységeibe. Ha az utóbbi volt a célkitűzés, akkor vitathatatlan a siker. Sok tényező van ugyanis, ami elvonja a figyelmünket magáról a versszövegről. Így a brácsa, a cselló, a nagybőgő és a dob külön- és együtthangzásai, a sok csikorgó-nyikorgó hang, amit előhoznak belőlük, az elszakadó vonóhúrok, és az egyre érdekesebb megoldások, amikkel megszólaltatják a hangszereket: a nagybőgő húrjai közt például műanyag flakont huzigálnak, a hegedű húrjait néha kézzel pengetik, ám ettől függetlenül érezhető, hogy átgondoltan van megkomponálva az összhangzás. A vászonra kivetített animációk sem segítik a szövegre való koncentrációt. A pszichedelikusnak ható képsorozatokra (vihar, villámok, vízcseppek) többször kivetül az előadók sziluettje egy őket szemből vevő kamera segítségével. És még maga a szöveg előadója is elvonja figyelmünket, hiszen a ritmusos felolvasással beleringat bennünket a vers lüktetésébe. Ennek ellenére a refrének igen jól belevésődnek az emlékezetbe: „Fut a szélnek, ki a télbe, mint ki úgy tesz, mintha élne.”
Valójában miről szól a vers? Egyszerre ars poetica, egyszerre visszatekintés az elmúlt évtizedekre, egyszerre én-keresés és hangulatlíra. Említ rég letűnt rendszereket, szerelmeket, szól általában emberről, kapcsolatokról, és reflektál magára a versre és egyben a lírai énre is, de mégis leginkább az elmúlás témáját domborítja ki: „Ez a való versbe való, ez a halott szemre való.” Emellett valószínűleg, mindenki mást tart fontosnak belőle, mindenkit más-más sorok ragadnak meg, mindenki más végkövetkeztetést fog levonni és hát pont ez a szép a költészetben, úgy a hagyományosban, mint a rapben vagy a slamben.
Ajánlom az előadást, nem úgy, mint színdarabot, inkább, úgy, mint egy érdekes és merész kísérletet, ami maximálisan kihasználja a néző fülének és szemének befogadóképességét. Érdemes megnézni és meghallgatni, mert egy találkozás a kortárs költészettel (amivel igen ritkán szoktunk összefutni), és valószínűsíthető, hogy nem úgy fogunk kilépni a színházból, hogy „mi volt ez a katyvasz?”, hanem úgy, hogy „csak kicsit forgatni kell a berozsdásodott kerekeimet, és meg fogom érteni, ami számomra fontos”.
(2009. június 3.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr328003143

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.