7óra7

Sem bal, sem morál
7óra7: (5/10)
Közösség: (8/10)

Sem bal, sem morál

2010. 10. 03. | 7óra7

Hamvai Kornél Szigliget című drámája, amit a Nemzeti Színház újonnan Gobbi Hildáról elnevezett stúdiószínpada mutatott be, Michael Frayn Balmoral című műve alapján született. Innen a színlap érdekesnek szánt műfajmegjelölése, miszerint balmorált fogunk látni két részben. Ehhez képest némileg meglepő, hogy sem balról, sem morálról nem szól, ellenben közepesen kidolgozott helyzet- és jellemkomikumból táplálkozó motívumok sorjáznak kacagtatandó a közönséget.
Az nem kérdés, hogy lehet-e az ötvenes évekről, a rettegett Rákosi-korszakról komédiában beszélni – hát miért ne lehetne? Azonban ha ez a korszak csak egyfajta szalonháttérként tűnik fel, hogy hiteltelenebbnél hiteltelenebb szituációkat adjon el, akkor, azt hiszem, nem érdemes nekifogni a dolognak. Nem arról van szó, hogy egy bohózatban kellene magvas mondanivalókkal átszőve oknyomozni, netán történelmi igazságot szolgáltatni, de ha Hamvai az ötvenes évekbe emeli személycserékre és szóviccekre alapuló történetét, akkor ott, talán-talán, kéne lennie valaminek. Jelen állapotban ugyanis ez a darab jól mutathatna a repertoárban egynéhány Neil Simon, vagy akár a Frayn-klasszikus Noises off (az Új Színház Még egyszer hátulról címmel játssza változatát) mellett. De hogy mit keres a Nemzeti stúdiószínpadán, arra nem sikerült rájönnöm.
Mi az, amitől kevésnek érzem a darabot, ráadásul hitelteleníti az előadást? Többek között az a sommás sugallat, amely szerint az írók tesze-tosza, tehetségtelen, lopós népség, és hogy a kritikusok alapvetően megalkuvó gyáva idióták. (Félreértés ne essék, nem az a gond, hogy ezt ne lehetne világgá kürtölni, ha valaki így gondolja, csak éppen ez így eléggé vékony egy színdarabhoz.) Az Államvédelmi Hatóság tisztje jellemzően nem lehetett egy szexuálisan frusztrált fruska. A főhős Sass elvtárs egyszer meghal, majd feltámad, majd ismét meghal (ki tudja, meddig?), némileg elvarratlannak tűnik. És végül: az a Boncz Kálmán, aki végtére is a háttérből irányítja a szálakat, emlékeztet Molnár Ferenc Turaijára, csak éppen az ő morális fedezete nélkül. Így a darab befejezése is esetlegesnek hat.
Ha mindezeket leszámítjuk, akkor egészen kiválónak is minősíthetjük a produkciót. Ugyanis innen nincs más, mint a teljes szórakoztatás, amit Babarczy László tökéletes üzembiztossággal állít elő. A díszlet és a jelmez valóban az ötvenes éveket idézi, messzemenően praktikusak. Érzésem szerint szereposztási tévedés Sipos Vera ávéhás Szabó főhadnagya: ez a szerep egy vérbő, korosabb, testesebb színésznőre van írva; fel lehet borítani a konvenciókat, de azok bizony nem véletlenül alakultak ki. Hevér Gábor (rendőrhadnagy) az előadás végén mond két mondatot, miután egy nagyot esett a színpadon. Jól kivitelezett alakítás Mertz Tiboré, aki kissé pasolinisre veszi az olasz újságíró figuráját. Szintén tetszett Marton Róbert szerencsétlen besúgója. Rátóti Zoltán felszarvazott férje már igazodik a konvenciókhoz, és tökéletesen hozza a figurát. Udvaros Dorottya felszabadult komédiázása mindig a központban van, helyenként tán egy kissé túl harsányan is. Garas Dezső a nagy machinátor, Boncz szerepében úgy tesz, mintha végigaludná a történéseket, eközben azonban pontos, gondos poentírozása figyelemreméltó, érezhető: a szerep messze alatta marad kvalitásainak.
Az est fénypontja Blaskó Péter és Gazsó György kettőse. Előbbin az első felvonásban még néha tempózavart véltünk felfedezni, a második felvonásban Malacsikká való átalakulása viszont nagyszerű teljesítmény, valódi belső dráma, ami kiemeli Darányi gondnok figuráját a papírmasé-figurák közül. Gazsó kettős (valójában hármas) szerepben látható: ő Sass Tibor, a véletlen elhalálozódó, Sztálin-díjra jelölt író, a művi érzékenységű, valójában azonban ösztönvezérelte és ostoba művész megtestesítője, Malacsikként elébb hallgatag mindenesként Hofi Géza melósfiguráját juttatja eszünkbe, majd Sass hasonmásává átöltöztetve rájön, hogy átveheti az irányítást az események felett.
Szórakoztató tehát ez a bő két és fél óra. Ha csak ennyit akart elérni a Nemzeti Színház, akkor ez teljesült. Ha ennél többet, akkor az ezúttal nem jött össze. „A jó kritikus mindenről tud, pedig sehol nincs ott” – mondja Furák Tamás kritikus többször is az előadás során. Ezúttal én ott voltam, lehet, hogy ezért nem értem még mindig, hogy mi vezette – a kikapcsolódás lehetőségének megteremtésén túl – az alkotókat és a színházat arra, hogy felvegyék e darabot a Nemzeti stúdiójának repertoárjába.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr118003991

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.