7óra7

Sir Andrew ünneplése
7óra7: (7/10)
Közösség: (4/10)

Sir Andrew ünneplése

2010. 10. 03. | 7óra7

Mindenen fanyalgók, kultúrsznobok vagy akik a musical műfaj ellenzékeként jegyzik magukat, bizonyosan a giccsiparban fontos hadállásokkal rendelkező kommerciális popzene jelentős alakjának tartják Sir Andrew Lloyd Webbert, míg mások a magaskultúra megható és könnyfakasztó reprezentánsaként tisztelik őt, most azonban nem kell ezen minősítéseken rágódnunk, hiszen az tény, hogy a globális kultúrafogyasztás vitathatatlan meghatározójaként lehet őt számon tartani, akinek a nevére bizony sokan kérdés nélkül előveszik a naftalinban tartott szépruhát. A Webber dallamai által készült színielőadások világszerte nagy érdeklődést generálnak, akkor is, ha azok színvonala nem föltétlenül egységes, hiszen az Elliot-versekből összerakott expresszionista hatásoktól sem mentes mese (Macskák – amelynek minősítésekor ne feledjük el megemlíteni a darab nagyszerűségében oroszlánrészt vállaló zseniális magyar szöveg alkotóját, Romhányi Józsefet) nem biztos, hogy összevethető a whitepartyba fulladó bibliaitörténet-parafrázissal vagy a modern nagyvárosi melodrámákkal. S ha panelekkel is dolgozik, az biztos, hogy a hatás nagymestere, ráadásul számos világsláger köthető a nevéhez, ami akkor sem kis teljesítmény, ha ezek a produktumok nem lélekkel, egyéniséggel és egyedi stílussal bíró előadásokon, hanem a színházipari termékként beazonosítható alkalmak által jut el a publikumhoz.
Sir Andrew hatvanéves, és a Madách Színház itt, Budapesten gálaműsorral köszönti őt – igaz, nem a teátrum színpadán, amely repertoárja rendszeresen tartalmazza a mester alkotásait (mint mindig, most is mondjuk el, hogy a világon egyedülállóként non-replica módon, vagyis nem licencia határozza meg a rendezést, hanem Szirtes Tamás önálló elképzeléseit követheti; a nevesítés azért fontos, mert tudottan a jó személyes kapcsolat e lehetőség alapja, és a magyarországi, több felújításon átesett ős-Webber, a Macskák), hanem a Művészetek Palotájának Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme adja a helyszínt, nyilván emelendő az est fényét. Mert a koncertesten nem a darabok vannak terítéken, hanem a dalok állnak a középpontban. Ennek megfelelően a zenekar ezúttal a színpadon foglal helyet (Kocsák Tibor vezényli a Webber-standardre tökéletesen hangolt zenekart), a produkció a kiválasztott „best” dalok előadására redukálódik.
De mégsem: Szirtes Tamás (aki ezt az estét is rendezte) nem csupán elénekelteti fellépőivel a számokat, hanem a jelentős csoportosszereplő-gárdát, illetve tánc- és énekkart igénylő jeleneteknél őket is mind színpadra szólítja, és felidézi a színpadi változat koreográfiáit, jelmezeit, díszleteit, szituációit, sőt: a Magyarországon eddig be nem mutatott webberiádák is szcenírozva tálaltatnak. A háttérben videófalon egy-egy nem túlzottan eredeti képanimáció jeleníti meg az éppen terítéken lévő musical és dal címét. A megvalósítás kétségtelenül igényes és elegáns, de néhány esetben (amikor már félő, hogy helyhiány miatt a nagy förgetegben Kocsák Tibor is belenyúlik a koreográfiába) kissé túlméretezett a színpadi változat felidézése, mintha a kevesebb több lett volna. Megnyugtató, hogy azért az esetek többségében sikerült a helyes arányt eltalálni.
S bár a legnagyobb statisztériát becslésem szerint az Elvis Trén vonultatta fel, az egy annyira nagyon rendben lévő koreográfia, illetve a szólóénekes Szente Vajk tényleg olyan lehengerlően lelkesen veti bele magát a dologba, hogy mégis ez a produkció csúcspontja; nem véletlenül találta magát az első felvonás végén. És akadt még ilyen néhány: Polyák Lilla magával ragadó volt a Miért kell, hogy sírj, Argentína? című dallal az Evitából, Szulák Andrea pedig tiszta, csillogó, mélyen átérzett Éjféljével a Macskákból az est gyöngyszemévé lett. A második felvonásban Feke Pál tudott kiemelkedőt nyújtani, a Jézus Krisztus szupersztár Gethsemane című dalának előadásával. Sajnos néhány esetben nem sikerült levetni a látványos hangrezegtetés kényszerét, amely hihetetlenül művivé tud tenni egy-egy dalt, s nem átallom szóvá tenni Gáspár László teljesen súlytalan színpadi jelenlétét (a Fáraó dalát adta elő a József és a színes, szélesvásznú álomkabátból), illetve Sasvári Sándor túláradó színészi ambícióit, amellyel a Fantom dalát Az Operaház fantomjából akaratán kívül paródiává változtatja. Rajtuk kívül a fellépők – Posta Victor, Puskás Péter, Rúzsa Magdolna, Sáfár Mónika, Serbán Attila, Wégner Judit, Zsédenyi Adrienn, az Adagio együttes (Nagy Sándor, Homonnay Zsolt és Balczó Péter), Mahó Andrea, Magyar Bálint, Ladinek Judit, Krassy Renáta, Gallusz Nikolett, Fonyó Barbara – egészen pontos lenyomatát adják a Webber-életműnek, amit ezáltal annak látunk, ami: ügyes, kellemes és profi kikapcsolódás, amelynek elemei alkalmasak arra, hogy saját életünkre nézve bölcsnek ható közhelyeket vigyünk magunkkal, egy nagyon tetszetős formába csomagolva. No business like show business.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr238003439

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.