7óra7

Szappanbalhé
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Szappanbalhé

2010. 10. 03. | 7óra7

Azért nemigen lehet kárhoztatni Goldonit, hogy romantikus-szerelmes vásári szórakoztató komédiának írta meg a Chioggiai csetepatét, az viszont tárgya lehet a kárhoztatásnak, ha nem érthető, milyen céllal is nyúlunk a kellemesen kikapcsoltató klasszikushoz. Mert a klasszikus éppen attól lesz klasszikus, hogy önmagán túlmutat, s ha elmélyedünk a tengerparti városka legényeinek és menyecskéinek történetében, olyan örök érvényű tanulságokat szűrhetünk le, hogy az egymás meg nem értése csak viszályhoz vezet, meg hogy a szerelmet hajszál választja el a gyűlölettől. Ha erről szól az előadás, az is egy létező cél. Az már kevésbé, hogy mondjuk el a történetet, csak úgy, anélkül, hogy bármi érvényeset tudnánk benne találni.
A Pesti Színház előadása az ilyen, sőt. És ez a „sőt” még fájdalmasabb dolgot rejt magában, mégpedig azt, hogy a folyamatban a darab ha nem is teljesen, de nagyrészt elvesztette a humorát, a sodratát – a velejét. Forgács Péter nem tudta eltalálni az előadás hangütését, ehelyett érdekes stílusorgiát hozott létre: hol vérromantikus melodráma, hol szentimentalista búsongó, hol slapstick, csak éppen teljesen követhetetlenül változik a regiszter, bármiféle rendezőelv nélkül. Mindez hallatlanul energikus színjátszással kombinálódik: a színészek irgalmatlan erőbedobással, időnként magukat szabályos életveszélybe sodorva játszanak, a gond csak az, hogy az említett stílusorgia függvényében, vagyis nem figurájukat kidolgozva (mert azok egy-két kivétellel nincsenek igazán átgondolva: egy-egy jellemző tulajdonságuk van, semmi egyebük, se gyökerük, se múltjuk, se egyéniségük), hanem a szituációból, a formai kavalkádból következtethetően a rendezői instrukciókból kiindulva munkálkodnak a színpadon. Így jöhet létre az, hogy a figurák akár önmaguk korábbi énjével is teljesen szembefordulhatnak, és az egyik jelenetben más jellemvonásokkal rendelkeznek, mint a másikban. Ennek tökéletes példája a jegyzőt valóban odaadóan, böcsülettel alakító Juhász István, akit először kukacos és precíz hivatalnoknak, aztán mániákus adminisztrátornak, majd határozatlan gyökérnek, ezt követően kemény akarnoknak, végül romantikus, kiöregedett partisrácnak láthatunk.
Mindez azonban azt is eredményül adja, hogy közben elvész a dolog lényege, hogy miért is kell nekünk a Chioggiai csetepatét nézni. Erre nincs válasz, vagyis van: ezt dobta a gép. Nézhetnénk éppen mást is, most éppen ez a sztori van, nem a Barátok közt: színházszappan. De ha már a szappannál tartunk: a cselekményváz keretéül Füzér Anni retrópatyolatot tervezett, a frissen mosott különféle ruhák oldalt szárítókon, felül fregolin pihennek, és időnként ennek a variálásával jön létre új tér, szerepet kap még a színpad alá süllyesztett medence, a figurák néha lentről érkeznek, a csapóajtók valamelyikén keresztül. Hogy mikor miért éppen úgy, ahogy, abban nem fedeztünk fel jelentősebb rendszert. A száradó ruha-keret ötlete csupán az első jelenetekig tart ki, aztán kifakul; a második felvonásban a fregolira akasztott, lepedőre festett nyomozói viszonytérkép már kifejezetten kínos (még kínosabb, amikor a Checca szerepében fellépő Bata Éva az onnan letépett Titta Nane-fotót csókolgatja).
A színészek tényleg energikus munkájának minden hozadékát elemészti a rendezői és dramaturgiai koncepciótlanság, bár Sarádi Zsolt (Toni) és Lajos András (Beppe) még a többieknél is színtelenebb, egysíkúbb figurát képesek a sovány alapanyagból kreálni. Bata Éva, Juhász István, illetve Csőre Gábor (Titta Nane), Hullan Zsuzsa (Libera), Kéri Kitty (Pasqua), Tornyi Ildikó (Orsetta) korrekten mondják a szöveget, érezhetően próbálnak valamiféle kontúrokat teremteni a figuráknak, nem rajtuk múlik a sikerdeficit. Petrik Andreának (Lucietta) szerencsétlensége, hogy nem valódi tragédiába kérték fel szerepelni, drámai beleérző készsége, ereje ennél sokkal markánsabb feladatokra méretezett. Rajhona Ádám Vincenzója maga a megtestesült bölcsesség, ami a színésznek ujjgyakorlat. Józan László az, aki Toffolo gúnynevét (Pióca) színészi játékkal alapozza meg, illetve figurájának érezhetően nagyobb mélysége van, ha nem lenne rá jellemző, hogy szinte mindenre eltátott szájjal reagál, kifogást sem találhatnánk munkájában.
A Pesti Színház előadását a Drámaklasszikusok cselekménye röviden című ismertetősorozat elemeként tudnánk leginkább elképzelni, de azoknak is tökéletes választás, akik a társaság, esetleg a társadalmi elvárások kedvéért mennének valahová, és remek azoknak, akik a színház illúzióját egy valódinak látszó, de szellemi befektetést szinte egyáltalán nem igénylő előadással szeretnék megteremteni. Kíméli gondolkodásunkat, mint a szappan, a tévében.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr818003357

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.