Egy helyszín, gyakorlatilag egyetlen cselekményszál és alig pár nap. Ezek a megállapítások akár illenének egy klasszikus színdarabra is, itt azonban van ám lótás-futás, iszogatás, ajtócsapkodás, veszekedés, elvi viták, kacérkodás, füllentés, és van sok-sok különböző társadalmi helyzetben levő szereplő. Van azonban egy dolog, ami minden férfiban közös (Zenót, a szolgát leszámítva): elvakultan szerelmes mindegyik a fogadósnőbe és van egy eléggé szembetűnő tulajdonság, ami a darab minden szereplőjére jellemző: a feladhatatlan makacsság.
A fogadósnő nem adja fel férfigyűlölő elveit, még akkor sem, amikor szerelmes lesz a nőgyűlölő Ripafratta lovagba, aki addigi meggyőződése ellenére lángra lobban iránta, eszméit mégis későn veti el, amikor már a szépséges Mirandolina nem bízik meg benne. A gróf és az őrgróf is a fogadósnő hódolói. Vagy csak annak látszanak? Valójában inkább csak versengésük tárgyának, alibijének használják a szerelmüket. Az őrgróf szebbnél szebb ajándékokkal halmozza el Mirandolinát, amit a gróf folyton túl akar szárnyalni, a nő pedig elfogadásuk előtt kéreti egy kicsit magát (a távolságtartás látszatának megtartása és az elkötelezettség kerülése érdekében), aztán végül mégis zsebében, fején, fülén, dekoltázsában landolnak az értéktárgyak. A grófok álszerelmét bizonyítja reakciójuk és viselkedésük a két érkező színésznővel, Ortensiával és Grizeldával (rögtön versengeni kezdenek kegyeikért), akik előkelő asszonyoknak álcázva magukat próbálnak férjet fogni a fogadóban. Ezen kívül van még egy szorgalmas és segítőkész gondnok, Fabrizio, akinek Mirandolnia apja a lányát szánta. A négy férfi közül egyik sem tökéletes, a lovag az elveket majd az érzelmeket, a grófok a vagyont, a gondok pedig az észt és az erőt testesítik meg, egyikükben sincs egyensúly e dolgok között.
A színészek az elsőtől az utolsó percig beleéléssel játsszák el ennek az igen mozgalmas darabnak minden részletét. A kiismerhetetlen, hol játszadozva kacérkodó, hol elmélyült, hol szenvedő Mirandolina alakjához Tóth Ildikó kiművelt arcmimikájával és mozgáskultúrájával remekül alkalmazkodik mindvégig. Az eleinte makacs, értelméhez ragaszkodó, majd fokozatosan érzelmei rabjává váló lovagot Cserhalmi György képes a személyiségváltozás folyamatának érzékeltetésével megszemélyesíteni. Az életet nagy kanállal evő, pénzben fürdőző, felvágós gróf Schlanger András megformálásában peckes járásával és mindig magasba emelt fejével igen jellegzetessé válik számunkra, akárcsak a szegénységét minden áron titkolni akaró őrgróf a búslakodó, fejét lehajtó, kedvesen füllentős Magyar Attila alakításában. A józan paraszti ésszel gondolkodó Fabrzio szerepével remekül harmóniába kerül az erős testfelépítésű, bajszos Mihályfi Balázs szigorú szemű karaktere. Az Ortensiát megtestesítő Kovács Vanda és a Griseldát játszó Bordás Gabi kevés szerepük ellenére is remekül helytállnak a hetyke és rámenős színésző-úrikisasszonyok szerepében. Az egyetlen férfi pedig, akit nem csábít el a fogadósnő Zénó, akit Kárász Zénó pontosan azzal az iróniával és felülemelkedéssel tud megtestesíteni, ami karakterét jellemzi a sok makacs és önfejű szereplővel szemben.
A rendező, Novák Eszter díszlettervezője, Khell Zsolt és jelmeztervezője, Zeke Edit segítségével érzékletesen jeleníti meg a színpadon a fogadó atmoszféráját, és az ellentétet az utazóban lévő emberek folyamatosan változó, illetve a fogadósnő változatlan életében. A ruhák kifejezik a rangot, a szereplők közötti hierarchiát, a díszlet pedig megteremti a bensőséges hangulatot sötét sárga színeivel. Az egyetlen, amit a rendező szemére vethetnénk, hogy nem hagyott ki néhány jelenetet előadásából, mert a darab végén a kergetőzés csak ismétlődik és hiányzik belőle, hogy valami újat mutasson.
Az előadás egyszerre szórakoztat (néha már a hasunkat fogjuk a nevetéstől a jellem- és helyzetkomikum hatására), és elgondolkodtat azon, hogy néha érdemes elvetni büszkeségünket boldogságunk érdekében, mert később lehet, hogy örökké bánni fogjuk. Ha nem adjuk meg az esélyét sem annak, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk meg a szerelem eseteleges mulandóságát, valami olyan marad ki az életünkből, ami pótolhatatlan. Nem vehetünk fel mindig védekező pozíciót, mert még a legjobb vívó sem tud úgy vívni, hogy ne kapjon találatot. ► (se)
