Emiltől a vonaton elloptak kétszáznegyvenezer forintot, amit édesapjának kellett elvinnie, plusz még a zsebpénzét is. A kisfiú azonban nem tehetetlen: követni kezdi kifosztóját, hátha visszaszerezheti édesanyja nehezen összespórolt pénzét. A nyomozásban segítséget is kap pár budapesti fiataltól, és mire a detektíves játék valósággá válik, már a Kolibri nézőterén járunk, és a gyerekek is segíthetnek a kalandos utat bejárt Emilen. Álljunk be a feketéllő megállóba, és szálljunk fel Emillel az érkező villamosra, ami elvisz a színházba, ahol minden megtörténhet!
A Horváth Péter által átdolgozott Erich Kästner-mese egy két síkon zajló, de a gyerekek által könnyedén összeilleszthető történet, amely során egyszerre láthatjuk Emil kétségbeesett tolvaj-követését, illetve a múltban történt vonatutat és a lopást. Mindezt pedig Novák János rendezése ötletesen és egyértelműen választja ketté, a gyerekeket is a mese részeseivé téve. Ettől lesz igazán különleges az előadás, amely stílusát és elbeszélési módját tekintve érezhetően két részre osztódik. Novák az első felvonást a történet felvezetésére, a szereplők részletesebb bemutatására áldozta, amelyben ebből fakadóan kevesebb az ötlet, így kevésbé mozgalmasak az események is, hiszen itt az elmesélés, nem pedig annak a módja áll a középpontban. Ezzel szemben a második részt már a nagyon élvezhető, könnyed és szabad színpadi fantázia fűszerezi, rengeteg tánccal, látványelemmel, a valóságból való kieséssel, és ekkor folyik össze a színpad a valósággal. Hiszen a Jókai téren ténykedő, laptopozó, éneklő fiatalok egyszer csak bejönnek a színházba, a gyerekek birodalmába, hogy végül ott kapják el a bűnözőt.
Míg Orosz Klaudia jelmezei ötvözik a civil, utcai viseletet az egyértelműen színpadi, karakterábrázoló ruhákkal, addig díszletei könnyeden áttekinthetőek, jelzésértékűek: praktikus illusztrációként szolgálnak az események követéséhez. A háttérben elhelyezett Jókai-szobor – az utcainak hű mása – egy meglehetősen fontos eleme az előadásnak, hiszen az aktuális elemek és a jelenbe folyatás által Novák János nem kevesebbre vállalkozik, minthogy megismertesse a fiatalokat a színház erejével és hasznával. Ahogyan Hamlet egy színpadi jelenet segítségével buktatja le apja gyilkosait, úgy Emil és a detektívbarátai a színházat használják fel, hogy elkaphassák a rablót. Hiszen amikor elkapják a tolvajt, a hangsúly azon van, hogy a színház által történt mindez. Mindeközben pedig végigkíséri az előadást maga az életművének alakjaival körbevett Erich Kästner is, aki azon morfondírozik, hogy miről szóljon egy mese, mindig azt kapva válaszul, hogy arról, amit ismer: a valóságról (sőt mi több, a hatos villamoson az ellenőrök azt tanácsolják neki, írjon Emilről), ezzel is a jelenidejűséget idézve fel a gyerekekben. Ezt hivatottak erősíteni a három plazmatévén kivetített körúti illetve Jókai téri felvételek, a vonatbejátszások, a belső felvételek, azonban néhol mintha a szándék erősebb lenne, mint maga a varázs.
A színpadon kétfajta, élesen elkülönülő színjátszás figyelhető meg. A felnőtteket alakító színészek egy-két túlzó gesztussal nagyvonalú figurákat hoznak létre, mintha ezáltal könnyíteni akarnák a mese érthetőségét. Tóth József a szórakozott, kicsit bohókás író, Szanitter Dávid a nagyvonalúan semmitmondó, pökhendi tolvaj (kicsit olyan, mint a Kevin Kline alakította tökkelütött Otto A hal neve Wandából), Tisza Bea az aggódó, gondoskodó anya, Bodnár Zoltán pedig a kicsit link, naiv apa. Ezzel szemben Mészáros Tamás igyekszik átélhetővé tenni a gyerekek számára Emil karakterét, aki vagány és felelősségteljes egyszerre, nem egyértelműen eminens, vagy rossz gyerek, olyan, aki minden kötelességét teljesíti, de néha azért kileng egy picikét. Ruszina Szabolcs és Megyes Melinda, mint az események fő szervezői, olyan fiatalok, akik menőnek akarnak tűnni, de szerencsére szerethetően nem azok, és ezt tudják is – rajtuk keresztül könnyen válhatnak a fiatal nézők az események részeseivé, s lehet, hogy néha harsánynak hatnak, dehát egyértelműen érzékeltetniük kell szándékukat. Ahogy a gyerekszereplőknek pillanatok alatt kell megteremteniük egy összeszokott brancs közösségi hangulatát, amit Krausz Gábor, mint VJ, Bárdi Gergő, mint nagyon laza, túlmozgásos Konrád, Pomlényi Attila, mint a félnótás technikai zseni Kis Net, Rácz Kriszta és Rácz Kármen még a harsányságukban is hasonlító ikrek tökéletes összehangoltságban meg is tesz. A legnagyobb káoszban és a legélesebb pillanatokban is figyelnek és reagálnak egymásra.
Mindezt pedig a rendező által szerzett zenék körítik, amik közül kiemelkedő a főcímdal, mely tökéletesen betölti dúdolható, fülbemászó szerepét, egyfajta logóval látva el az előadást, útravalót és emléket biztosítva a játékban tevőleg is igen lelkesen és aktívan résztvevő (és az egész színházat bebarangoló) gyerekeknek. Azonban a záróéneklés erőteljesnek a karaoke ellenére sem nevezhető: a színpadi varázs nem lenne akkora erejű? Vagy a gyerekek elfáradtak a szinte folyamatosan osztott figyelemben, a logikai lánc felépítésében? (Nem valószínű, sőt, a gyerekek számára egyértelműbb a felbontott időrend helyes felépítése, mint egy-egy szülő számára.) Az előadás azonban mindenképpen találat, a szándék és az irány pedig a lehető leghelyesebb.