7óra7

Tánc a borotva élén
7óra7: (8/10)
Közösség: (0/10)

Tánc a borotva élén

2010. 10. 03. | 7óra7

Megtalálható-e az a pillanat, amikor végérvényesen visszafordíthatatlanná válik, hogy a házaspár nem szereti egymást? Amikortól az együttélés többé nem okoz semmilyen örömet, sőt, lassanként úttá válik a pokolba? Amikor a korábban észre sem vett gyengeségek, hibák egyszeriben felróni való bűnné válnak, a közös életért hozott áldozatok pedig immár nem egy értelmes, vágyott célhoz eljutás eszközeinek, hanem kidobott, vissza nem térő idő- és energiapocsékolásnak tűnnek?
A férj tanárember, írói ambíciókkal, a feleség fotólabor-vállalkozást üzemeltet. A közös, boldog jövőbe vetett hit miatt mindketten alkalmazkodtak egymáshoz. Ám amióta az asszony elvetélt, azóta megváltozott minden. A férj naplót vezet, aminek rabjává válik. A feleségnek elege lesz, el is költözik, de nem megy ez olyan könnyen. Férje minden pillanatban a nyomában van, egyetlen másodpercre nem engedi el feleségét. Egyikőjük menekül, másikuk nem akarja tudomásul venni a megváltoztathatatlant. A férj ámokfutásba kezd, a feleség kénytelen együtt élni a félelemmel. Ám bizonyos a bűnös-áldozat szereposztás? Szó sincs róla. A maga szempontjából nyilván mindenkinek igaza van. És nyilván, igazából senkinek sincs. Vagy csak részben. Talán.
Ez a szinte banális történet bárhol, bármikor, bárkivel megeshet. A mi esetünkben Ericnek és Carolynnak hívják a két főszereplőt, akik Angliában élnek. De élhetnének a felvilágosult – hm –, európai kultúrkörben akárhol másutt. Jellegzetes harmincasok. Úgy hiszik, életüknek van íve, tart valahonnét valahová. De a beszélgetés arról győz meg minket, hogy erről szó sincs. Amikor bekapcsolódunk Hamvai Kornél Pokol című drámájába, Carolyn már együtt él egy férfival, és most azért jön Erichez, hogy aláírassa vele a válási okiratot.
Eric lakásában vagyunk. Egy, a semmiből kiemelkedő, mindössze két négyzetméteres felemelt dobogó mint szoba, rajta a legszükségesebbek: egy modern, fehér pamlag, pizzásdobozok halma, irattartók a pamlag alatt, és egy cédélejátszó. A tapétafunkciójú függönyön próbababa-torzók. Lányok, fiúk vegyest. Eric a laptopján matat. Hozzánőtt, együvé vált vele: hiszen azon tárolja a naplót, amelyben mindent rögzített. Szó szerint mindent. Carolyn érkezik. Megszakad az idő, néha egy pár másodperces sötét sűríti a történéseket. Bár ez is csak látszat, hiszen az óra (amely egy ideig egy óra késéssel ugyan, de a valós időt mutatja), nem követi a kis ugrásokat.
Eric nem akarja aláírni az iratot, csak ha Carolyn megbocsát neki. De hogy tehetné ezt meg, ha ezzel magát köpné szembe? És elindul a valódi pokol: a szemrehányások, a pitiáner, szánalmas egymásra olvasások. Persze, kiderül, egyáltalán nem úgy volt, ahogy a másik látta. Felmerül bennünk a kérdés: hogyan szánhatták rá magukat az együttélésre, a házasságra, a gyerekvállalásra, ha egyszer ennyire nem is ismerik egymást? Remélem, Isten senkit nem sújt azzal, hogy a te gyereked lesz – vágja a nő a férfi szemébe. Talán a legdurvább mondat, amit ki lehet mondani, különösen attól, aki valaha szerette az embert. A nő tiltakozik: „Soha nem szerettelek”. A férfi bizonyítani akar, a naplójából a feleség tudta nélkül rögzített telefonbeszélgetést szed elő laptopjából, amely házasságuk múltjának élő panoptikumává válik. A nő megdöbben: hát mindent felvett a férfi? Eric előáll második kívánságával: aláírja a válást, ha utoljára szeretkeznek egyet, és nagy svunggal vetkőzni kezd. A pszichikai borotvaélen táncolás remek pillanatai. Megérkezik azonban a pizzásfiú (a „váratlan vendég” karakter tökéletesen betölti bohózati szerepkörét, másfél napos késéssel hozza a pizzát, miközben bizonygatja, hogy belefért a fél órába), és innen a feleség van nyeregben: lefekszik a fiúval, mondja, ha a pizzásfiú nézheti. Most ő kezd vetkőzni. A férj fölháborodik. Persze, így nem. Folytatódhat az egyre végletesebbé váló csiki-csuki, megy tovább a verkli, forog tovább a kerék, és egy ponton túl a még a férfi napjait zajongásával megkeserítő felső szomszéd is szerephez jut. Mi pedig nézzük – azt, amit mindennap magunk körül látunk.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem vizsgaelőadását rendező Göttinger Pál jó érzékkel, arányosan ritmizálja az előadást, ami annak ellenére, hogy tulajdonképpen egyetlen helyszínen játszódó párbeszéd, játékos, ötletes, fordulatos és színes. Értéke a rendezésnek, hogy nem afféle rögvalóság-drámaként tálalja a darabot, és a talán kissé öncélúnak ható cselekményfordulatokat kiegyenlítette az abszurd felé való elmozdulás ötletével. A Daróczi Sándor tervezte díszlet mellett a kontrasztos, a színekkel is tréfálkozó jelmez is találó. Az ifjú színészek pedig emlékezetesen oldják meg a náluk egy-másfél évtizeddel idősebb figurák jellemzését, érzik a bennük rejlő transzparenciát, és jó érzékük van Hamvai finom szövésű reális groteszkjéhez. Ötvös András szinte skizoidan sokszínű, de hiperaktivitásában beteg ember benyomását keltő Ericje, Sipos Vera a felelősséget magától eltoló, önsajnáló, öncsaló Carolynja egészen pontos kidolgozás, a páros „megérdemli egymást” minden értelmezési szinten. Zrínyi-Gál Vince felső szomszédja bár szinte végig ott van, a maga valójában csak a vége felé jelenik meg, roppant eleganciával hajlítva visszafordíthatatlanul a totális abszurd felé a cselekményt. Tóth-Simon Ferenc pedig a pizzafutár kis szerepében teljesít megbízhatóan.
A minimál, modern, groteszk tragikomédiát a végzős művészhallgatók a Merlin színpadán adják elő. Jelentős munka, akarat, kedv, együttgondolkodás és koncepció érezhető az előadáson, s ezek nem járnak eredmény nélkül. Tükröt mutatnak egy jelenségnek, egy-egy alkalommal szó szerint: Eric és Carolyn monológjai a néző szemébe nézve hangzanak el, a másik – akinek a történet szerint szól a szöveg – ezekben a súlyos percekben csak díszlet. A lényeg mi – a nézők – vagyunk. Hamvai darabja egészen remek éleslátással, élő, lüktető és valóságos monológokkal és dialógokkal írja le a valódi pokolhoz vezető utat, vázolja fel az egymás mellett élés minimális követelményeit nem teljesítő figurákat, és mutatja meg azokat a pontokat, ahol érzelmekkel helyrebillenthetőek lennének a dolgok. De azok nincsenek, nem rejlik az önzésen és a maszkon kívül semmi sem a szereplőkben. Nem hisznek egymásban, a morális tartalom odaveszett. Minden kirakat, minden virtuális (esetleg digitális retus), minden átértelmeződik. Ehhez a pokolhoz egyáltalán nem jószándékkal kikövezett út vezet. Ez valóban a semmi közepén áll és korszimbólummá duzzadva lángol.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr418003693

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.