Kellemes, a csehovi nihilt derűsen felfestő első felvonás ad alapot a bizakvásnak arra nézvést, hogy a Három nővér nem fog átfordulni ordító melodrámába és túldramatizált világvége-hangulatba, ám a szünetről visszaérkezve hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez nehezen lesz elkerülhető, és kénytelenek leszünk végignézni, ahogy a rút fekete világ egyenként letiporja valamennyi szereplőnket. Bár az előadásnak kétségtelenül van íve, és eljut a fals idilltől a teljes megsemmisülésig, a viszonyrendszerek kidolgozatlansága és a félrecsúszott arányok miatt mégis megmarad puszta szenvedéstörténetnek.
A Három nővérnek gyakorlatilag nincs cselekménye. A színpadi események izgalmát az állapotfestések és a karakterek adják, amelyek egyszerre kicsinyesek, naivak, drámaiak és komikusak. Egy nagy társaság néhány napjába tekinthetünk bele, ahogyan egymás mellett élik életüket panaszkodással, illúziókkal és unalommal kitöltve a lassan csordogáló időt. Valamennyi szereplőnk szenved végzetesen szürke és hétköznapi sorsától, miközben szövi lázálmait egy szebb, jobb világról, amely persze csak a semmittevésből következő parttalan fantazmagória, semmi egyéb. Ugyanígy a szerelmek és házasságok, amelyek csak érdekek mentén léteznek, és az impulzus utáni természetes vágyból fakadnak.
Az elénk táruló kép olyan végtelenül sivár egy egyhangú, hogy nem is lehet minden képkockáját komolyan venni, és Szász János rendező az első felvonásban még tartotta is magát ehhez a szemlélethez, de sajnos a második rész túlburjánzó mondanivaló-kényszerében ezt szinte teljesen sikerült elfejtenie. Bár a dráma valóban eljut egy, a totális reménytelenség miatt még az első résznél is sötétebb világba, ennek fekete filccel való aláhúzása, hangsúlyozva a melodramatikus érzelmi kitörésekkel, a minden irónia nélkül vett csúszás-mászásokkal, illetve a jól kiemelt „most jön a tételmondat, figyelj!” jellegű kiszólásokkal - több, mint amit elbírna a színpad. Mert ezek bármennyire is igaz és megható jelenetek lennének úgy egyébként, ezzel az iszonyatos komolysággal szimpla hollywoodi közhelyekké silányulnak, felmentve a nézőt a legcsekélyebb gondolkodás alól is, akinek így elég szikáran bólogatnia, hogy igen-igen, ez a világ tényleg milyen rossz.
Az, hogy ennél nem sikerült sokkal messzebbre eljutni a gondolatmenetnek, abban a karakterábrázolás is vaskosan benne van, ugyanis a néhol valóban erős jelenetekkel operáló előadás gyakran ott csúszik meg, hogy a színészek megpróbálnak még néhány lapáttal rátenni a tragikumra, amitől tragédiához képest soknak, karikatúrához azonban kevésnek bizonyulnak mind a figurák, mind a jelenetek. Erre a legszembetűnőbb példa Irina kirohanása, amire a két nővér reagál minden tragikumot elsöprő teátralitással. Ez az eltúlzott drámaiság kíséri végig Danyi Judit Olgáját és Magyar Éva Másáját, akik az első perctől kezdve figurájuk végállapotát játsszák, Bognár Gyöngyvér hatalommániával kompenzáló Natasáját, és Ádám Tamás katonaorvosát is. Kivételt talán csak Trokán Nóra naiv, érzelmes kislányból felnövő koravén Irinája, illetve Dunai Tamás elnyomott, szerelemben, gyerekben, családban és barátban is végérvényesen csalódott, a sorsát tisztán látó Fjodor Iljics Kuligin-alakítása jelent: nekik sikerült karakterüket a lehetőségekhez mérten jól kiszínezni.
Mert a lehetőséget Szász János nem igazán adta meg, lévén úgy tűnik, a történet két végpontján kívül nagyon nem érdekelte más, a meglehetősen elnagyoltan kezelt viszonyrendszereknek tehát esélyük sem volt megszületni. Ez pedig egy karakterközpontú drámában elég nagy hiátus. Így hiába lehet elmondani, hogy a Három nővér minden leírt eleme ott volt a színpadon: Csehov drámájának csak a vázát láthattuk ezen az este.
