7óra7

Temetetlen holtak
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Temetetlen holtak

2010. 10. 03. | 7óra7

Egy 19. századi ismeretlen szerzőtől származó novella Egressy Zoltán által dramatizált átiratát vitték színpadra a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, ahol Dömötör Tamás rendező mesekönyveket megidéző hangulatot teremtve akarta megjeleníteni a 1848-as szabadságharc mögött játszódó emberi ütközéseket, amiből elvileg annak kéne kiderülnie, hogy akkor se voltak mások az emberek, hiába a nagy eszme, a szabadság, ugyanolyan kicsinyesen és álságosan viselkedünk, mint ma.
Az ominózus harcok után valahol találtak három koporsót egymás mellé temetve, bennük egy férfi és két női test. Ennyi elég, hogy nekilóduljon a lelkesen misztifikáló nép fantáziája, és máris megszületett a mű. Viktor, egy 30 éves katona folyton kiszökik szerelmének, Emminek a házába, hogy nyélbe üssék szerelmi légyottjukat, nem kevés eltévedt érzelmi kitöréssel, illetve egymás iránt táplált kétségekkel fűszerezve. Ekkortájt toppan be egy elszállásolt őrnagy, aki nem kevés bonyodalmat okoz az amúgy is instabil talpakon álló kapcsolatban, de Velence sem egyik napról a másikra tűnik el a vízben, hanem csak fokozatosan süllyed, ekképpen hullámzik történetünk is. Hiába a kezdeti zárkózottság, győz a szükség, Emmi és az őrnagy egymásra találnak, ami persze Viktornak nem tetszik, meg is kéri Veronkát, csábítsa el a tisztet, ami persze nem úgy sül el, ahogyan kéne (hiszen semmi sem úgy sül el, ahogyan kéne), a szerelmes huszonéves még felettese feleségét is bevonja, hátha visszaszerezheti menyasszonyát: névtelenül neje haláláról szóló értesítést küld az őrnagynak, csak azt nem kalkulálja bele, hogy mi van, ha ezen felbuzdulva az őrnagy rögvest haza is viszi Emmit, ám szembetalálkoznak a még nagyon is élő feleséggel. A probléma egy lehetséges megoldásaként felvetül a „próbáljuk meg hármasban” felkiáltás, amit viszont senki nem tud elfogadni, s konklúzióként inkább végeznek magukkal.
Ellenben a színészek jelentős részével, akik energiaforrásaikat nem kímélve vetik bele magukat szerepeik mélyébe, teszik mindezt annak dacára, hogy valószínűleg nem létezik színész, aki képes lenne az előadás dramaturgiai és gondolati hiányosságait ellenpontozni. Hiába Csonka Szilvia jelenetről jelenetre kibontakozó és változó Emmije, akinek minden gesztusa és reakciója a színpadon, a körülményekhez mérten születik meg, miközben ugyanezzel a fokozatossággal csúszik ki a lány kezei közül minden vágya, hiába Czapkó Antal magát számítónak tettető, kemény de korlátait belátni nem tudó Viktorja, aki bár jellegében a klasszikus hősöket idézi, a színész mindent megtesz, hogy elemelje karakterét a sztereotípiák szintjétől, és hiába Péter Kata elsőre kitakart felesége, akit a színésznő még arc nélkül is képes figyelemfelkeltővé tenni a színpadon, és hiába Simits Zsuzsa extrémmód túlzó Veronkája, aki csak nagy néha válik formálissá – egyedül Szabó Róbert őrnagyára olvashatjuk rá az egysíkú jelzőt, hiszen hiába a pergő dráma, csak mély basszusa hangzik igen melodrámaian. Szóval: hiába mindez, mert a végére mindenki kipukkad, önhibáján kívül, így igazi elemzés, méltatás, bírálat nem formálható egyik színész játékáról sem.
Talán a díszlet tükrözi legjobban a hibákat. Egy lapozható vastag falap, kihajtható székekkel, asztallal, ággyal, felakasztható lámpásokkal, fényképekkel és jelzésszerűen felfestett népmesei motívumokkal, valamint aránytalan kemencével. Itt a hangsúly a jelzésszerűn és az aránytalanon van. A dráma értelmezése jelzésszerűen blöffszerű, megvalósítása aránytalanul hosszú – a következetlenséget egyik legjobban jelző pillanat, amikor megjelenik az egyik díszletes a színpadon a lapozás segítése végett, teszi mindezt akkor, amikor már mindenki megszokta, hogy Viktoré a mesélő szerepe.
Bár az is igaz, hogy ha valakinek ennyi hozzáfűznivalója van egy műhöz, akkor egy perc is aránytalanul hosszúnak tud mutatkozni. Azt meg nem szeretném jelzővel illetni, hogy Dömötör Tamás úgy érezte, mindent letudhat azzal a kerettel, ha Viktor kezdő monológját záró „tanulságként” is megszólaltatja. Nem jött be, hiszen nem volt mi változzon, nem volt min lepődjünk meg, hiszen nem volt semmi. Ennél talán a demagógia is jobb alternatíva, hiszen vitaképes; itt nincs miről beszélni, csak van öt ember, akikről eldönthetetlen, hogy tragédiát vagy komédiát élnek meg. Leginkább semmit, csak a színészek próbálják. ► (nya)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr818003393

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.