A szegény hekus esete a papagájjal detektívtörténet és krimi-vígjáték egyben, amelyben a gyilkosság utáni nyomozást egy kissé ügyetlen felügyelő kezére és eszére bízzák, akit a tetthelyszínen egy gyermekkori ismerőse, a közjegyzői iroda cserfes telefonközpontos hölgye fogad. Ő az egyetlen szemtanú, aki látta a „hullát” és ezért kötelességének érzi, hogy önkéntes segítséget nyújtson a nyomozásban. Éppen ebből a kíváncsiskodó, pletykás, ám jót akaró Alice kisasszonyból fakad minden bonyodalom: fény derül a szőnyeg alá sepert konfliktusokra, a titkolt érzelmi kötődésekre, de arra is, hogy vajon kinek állt szándékában az egész közjegyzői irodát eltenni láb alól.
Egy este, a lámpák lekapcsolása után Alice kisasszony megpillantja főnökét egy tőrrel a hátában. Felhívja a rendőrséget, majd menten elájul. Mire megérkeznek az illetékesek, a megszúrt férfi eltűnik az irodából. Megkezdődik a nyomozás, melynek kezdetén a szigorúnak mutatkozó, ám kissé sete-suta felügyelő nem nagyon bízik meg egyetlen szemtanújában. Így hát kihallgatja az irodában dolgozókat és a közjegyző feleségét. Ők pedig amellett, hogy vallanak saját magukról (vagy igazat, vagy hamisat), elejtenek egy-egy megjegyzést munkatársaikról is. Így kiderül, hogy a titkárnő szerelemes a főnökébe, a főnök csapja a szelet a gépírónőnek, aki kacérkodik a segéddel, aki szerelemes a közjegyző feleségébe, akinek szeretője van, és mindezek mellett a dolgozók a titkárnő kivételével nemigen kedvelik a főnököt. Szóval jóformán mindenkinek van indítéka a gyilkosságra. Ám hogy hogyan tűnik el a „hulla”, hogy miért kerül sor még jó néhány bűncselekményre, hogyan kerülnek bizonyítékok Alice kezébe és hogyan derül fény a gyilkos kilétére, az derüljön ki az előadásból, hisz nem krimi a krimi, ha a vége felé nem gyanakodhatunk a bármelyik szereplőre.
A főszerepet játszó Vári Éva feladatának egyik felét hibátlanul teljesíti, megszemélyesíti az egyedülálló, fecsegős telefonkezelőt és a minden lében kanál önkéntes nyomozót, feladatának azt a felét azonban, hogy ez az előadás körülötte forogjon, és mindenki közül a legkiválóbbat alakítsa, nem tudja teljesíteni. Szilágyi Tibor homlokráncolásával, és állandó huncut mosolyra görbülő szájával formálja meg nekünk az egyszerre komoly felelősséget vállaló, mégis komikus felügyelőt. Zámbori Soma szigorú és rendezett megjelenésével testesíti meg a főközjegyzőt, akiből így sugárzik, hogy titkokat rejteget. Hűtlen, szeretetre vágyó, elhanyagolt feleségét Szőlőskei Tímea alakítja méltóságteljes és visszafogott stílussal. A szerelemtől elvakult, frusztrált titkárnőt Nagy Enikő testesíti meg alázatosságában, túlérzékenységében. A mindenkivel játszadozó, magát kellető gépírónő szerepét Hegedűs Barbara személyesíti meg kacér járásával és sok-sok, feltűnő szövegtévesztéssel. A humoros, jó munkát végző, irodai szépfiút, a segéd karakterét Dózsa Zoltán formázza meg lezser testtartásával és hanghordozásával.
Iglódi István rendezőnek sikerül összetett hangulatot teremtenie a színpadon, amiben feszültség keveredik szorongással és kíváncsisággal. Ezeket az érzelmeket erősíti a zene, a fények használata (lámpaoltás utáni gyilkosságok), illetve hogy mi mindössze egy teret látunk, az iroda előszobáját, a legtöbb történésre mégis a színfalak mögött kerül sor. Kovács Yvette Alida egy teljesen természetes, semmi különlegességet nem mutató díszletet tervezett az előadásnak, Balogh Renáta jelmezei ezzel ellentétben szimbolikusak, rímelnek a szereplők személyiségére. A dramaturg, Magyar Fruzsina számlájára felróható hiba, hogy a szereplők addig mélyen palástolt érzelmei talán túl gyorsan, túl direkten derülnek ki az előadás során.
A titok feltárásának izgalmát végig magában hordozza a színdarab. Tényleg nincs olyan szereplő, aki ne válna gyanússá a nyomozás során. Egyszerre mókás és együttgondolkodós tehát az előadás. Mondjuk nem a klasszikus értelemben véve gondolkodós, nem kell benne dosztojevszkiji mélységeket keresni, de kikapcsolódó szórakozásnak pont megfelelő.
