7óra7

Végszóra beszélni
7óra7: (8/10)
Közösség: (0/10)

Végszóra beszélni

2010. 10. 03. | 7óra7

Hollandia vezető színházi együttese, a Tonnelgroep Amsterdam tette tiszteletét egy vendégjáték erejéig két estén át a Nemzeti nagyszínpadán, nem kevés különleges helyzet és szokatlan ötlet, valamint nagy siker kíséretében. John Cassavetes 1977-es filmjét, a Premiert úgy vitték színpadra, hogy közben megtartották a kamerát, mint egy dokumentáló szemet, és két nézőteret, két színházat hoztak létre az ember és a világ közötti konfliktus bemutatására hivatott rendkívül érzéki, hangulatos előadás számára.
Egy színházban járunk, a főpróbahéten, a bemutató előtt három nappal, és a jelenetek folyamatosan kezdenek megcsömörleni, szétesni. A főszereplőnőt játszó Myrtle szemtanúja lesz egy 17 éves lány, Nancy halálos balesetének, aki nem mellesleg a rajongója volt. Ettől kezdve ez a lány a színésznő emlékezetében él tovább, lassanként a magánéletébe, a színpadra is bekéredzkedik az emlékszellem, akibe Myrtle belevetíti minden vágyát és reményét az élettel kapcsolatban: ő lesz a fiatal, a bátor, a lehetőségekkel teli énje. Mivel a próbák fuldokolnak, jönnek a konfliktusok, Manny, a rendező azt hiszi, hogy Myrtle pusztán a szereppel harcol, és nem tud értelmezni, instrukciót befogadni; Sarah, a szerző teljesen maga alatt van, hogy valaki mást gondol a darabjáról mint ő; a férfipartnert játszó Maurice-ból pedig rengeteg férfiúi hiúságra visszavezethető szorongás tör elő, mivel nem képes Myrtle partnere lenni. A színésznő azonban időközben rájön, hogy totális, dacosságig fajuló ellentmondással nem lehet harcolni a világ ellen, hiszen azzal mind a körülötte élők, mind maga ellen hirdet abszolút háborút, a megoldáshoz pedig el kell fogadnia önmagát, és azt is, amit hisznek róla. A rengeteg pszichologizálásban pedig csak úgy úszkálnak a színészek.
Mindannyian pontosan fekszenek rá a rendezés ívére. Elsie de Brauw tökéletesen érzi és érzékelteti, hogy a szerep a szerepben nem kettős feladat: Myrtle jelleméből következik Virginia – erre épül az előadás is. Így pusztán a színésznő figuráján keresztül a gesztusokat szűkíti annak szerepére, reflektálva aktuális állapotára. De Brauw rendkívül lazán lavírozik a dzsumbujban, ami szerepe körül bontakozik ki, így se az idegösszeomlásban, a tébolyban, se a kiegyenlítésben nem válik hamissá. Valójában senki nem foglalkozik Myrtle-lel a felszíni muss interakciókon kívül, és ezt a többi színész pontosan érzékelteti. Manny csak a rendezéssel, a sikerrel foglalkozik, igazából nem érdekli, mi van a színészeivel, a szeretlek-et is csak kötelességből mondja, és ezt az őt alakító Fedja van Huêt tekintete, amely mindig máshol jár, mindig a saját belső világa köti le, erősen érzékelteti. Maurice is csak azzal tud foglalkozni, hogy megingott saját egzisztenciája, oda a már sokszor összeomlott tekintélye, és nem ő lesz a sztár, puszta sikervágyból tör Myrtle ellen. Jacob Derwig ehhez mérten öncélúan indulatos, nemtörődöm, hirtelenkedő, a puszta indulatok öntik el sokszor, melyek egyetlen okozója, hogy nem lát túl önmagán és magában őrlődik. Chris Nietvelt Sarah-ként a fentieket valósítja meg női oldalról, azért látszik önzőbbnek a többieknél, mert több érzékenységet visz a szerző karakterébe. Hadewych Minis a teljes felszabadultságot, mint az eddigiek által felvázolt világ teljes ellenpontját viszi színpadra. Az ő Nancyja kedves, aranyos, baráti, de ugyanígy félelmetes és ijesztő is egyszerre: szélsőségeinek váltakozásai teljességgel kiszámíthatatlanok; Minis a velejét ragadta meg a szerepnek, mintha puszta lélek (szellem) lenne. Még nem beszéltünk a lépcsőházi korlátoltsággal rendelkező producerről, Davidről, akit Hans Kesting megfoszt minden emberi és életre való tulajdonságtól, valamint a másik férfiszínészről, Gusról, akinek igazi belsejét Oscar van Rompay bajuszletépés közben mutatja meg: nem erre a szerepre való, de meg kell csinálnia, hogy színész lehessen.
Azt hihetnénk, hogy ebben a világban, ebben a közegben – színház – az emberek figyelmesebbek egymással, hiszen valahol erről szól ez a munka/hivatás – ha jól csinálják. Ivo van Hove arra mutat rá, hogy nem, hogy nem így van, hanem még sokkal durvább közeg – mindenki azt játssza, hogy foglalkozik a másikkal, közben tökéletesen alkalmatlan arra, hogy egy orrán lévő porszem mértékével is túl lásson önmagán. Ezt a kettősséget érzékelteti a kamera-színpad kettőse: az előbbi a dolgok mögé néz, kiemeli a gesztusokat, míg az utóbbi pusztán annyit mutat, amennyit látunk. És a kettő között ott van egy ember vívódása: a színház a színházban, és ez a három folyik össze a zárójelenetre. Ivo van Hove rendezése kétségtelenül hangulatos, a díszlet- és világítástervező Jan Versweyveld realista és szimbolikus képeit, érzékien látványos pillanatait és Marc Meulemans modern és divatos ruháit maradéktalanul kihasználja, egy összhatásában varázslatos világot hoz létre, amely könnyedén bűvölhet el bárkit – miért ne tenné? A téma mindig aktuális, a forma pedig látványos és meghökkentő. Versweyveld egyszerre két nézőteret használ: az előadásét, és a darabban készülő előadásét (ennek a nézőit a nézők egy része játssza); az előbbi adott, az utóbbi pedig a színpadra épült, de van Hove rendezése az összes szereplőt kisétáltatja a színpadról, a kameráknak köszönhetően az épületben is játszanak, sőt van, hogy a belső nézőteret eltakarja, hogy kivetíti az eseményeket – minden megtörténik, még az is, hogy az első sorban próbálják valahogy konszolidált állapotba hozni Myrtle-t. Az egyetlen felróható hibát a dramaturg követte el, és emiatt válik néha túlérzékivé, túl pszichologizálóvá, túlgondolttá az előadás. A szövegek hosszúak, sokszor túlírtak, nem mindig van rájuk újabb és újabb ötlet, gesztus, pillanat, sokszor halnak ki emiatt a pillanatok, elnyúlik, emberietlenné válik egy-egy gondolat vagy érzés – miközben itt ez a legfontosabb.
Kicsit emiatt melankolikus, elidéző, túlzottan elmerengő lett az előadás. Kétségtelenül hangulatos és következetesen tartja a témáját, de talán pont vállalása miatt – hogy bemutatja, miért nem tudunk dűlőre jutni soha (vagy csak nagyon ritkán) a köztünk és a világ között lévő ellentmondással – kéne sűrűbbnek és erősebbnek lennie, hogy ne higgye azt senki, hogy ez egy ilyen túlérzelgős andalgás. Hogy tisztább képet kapjunk arról, hogy az egész nem több, mint az önmagunk elfogadásának megtanulása, legyünk akármilyenek, és mindig csak annyit mutatni meg belőle, amennyit éppen lehetséges, és eközben tartsunk bent rendet. Ez a dolga a színésznek, és – nahát! – ugyanez a dolga az embernek is: végszóra beszélni, és mindig, mindig tevékenynek lenni, ahogy jön.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr568004371

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.