7óra7

Volt kulcs, nincs kulcs, avagy a szappanoperává szőtt véletlenek
7óra7: (10/10)
Közösség: (10/10)

Volt kulcs, nincs kulcs, avagy a szappanoperává szőtt véletlenek

2010. 10. 03. | 7óra7

A kulcs a véletlenek folyama. Olyan véletleneké, melyek valójában nem is azok, mert mind mögött komoly szándék húzódik meg, még ha nem is akarják belátni a véletlen résztvevői. Találkozik két ember egy kávézóban, akik pont testvérek, és az egyik épp akar valamit a másiktól. Azoknak a bizonyos véletleneknek köszönhetően ez másnap is megtörténik. Azzal áltatják magukat a szereplők, hogy mindez csak azért van, mert kicsi a világ. Aztán jön a folyam: lakáskölcsönkérés, volt barátnő, szülők, pizzafutár, strici és a többi. A világ egyébként valóban kicsi: ennyi ármánynak, álságosságnak, kétszínűségnek és érdeknek nem lehetne elég nagy. És mivel nem tud tágulni, így egy pont után egyszerűen felrobban a színpadon, és az ember nem tud mást csinálni, csak nevetni és kacagni. De a sors – vagyis inkább az alkotók – fintora, hogy a színpadon valójában semmi komikus nem történik: mérhetetlenül reális történet pörög végig, amelyben pusztán a szereplők sűrítettek.
A velük való játék arra épül, hogy egy-egy tulajdonságukat felnagyítják. Ehhez a trükkhöz színészi részről lendületben és pontosságban nincs hiány. Fekete Ernő, mint öcs önmarcangoló, útját vesztett ember. Nem sikerült bátyja nyomdokaiba lépnie, és ez rányomja a bélyegét az életére. Nem szereti a szüleit, csak bájolog nekik, hangsúlyain érződik, hogy teher a számára. Bátyja viszont nem takargatja az érzéseit. Máté Gábor karaktere egy sikeres üzletember rengeteg pénzzel és egy megunt feleséggel. Néha felmegy öccse lakására egy lánnyal. Igaz, hogy gazdag, mégsem boldog. Állandóan rosszindulatú megjegyzéseket tesz, magára fensőbbséggel, mintegy tökélyként, sőt istenként tekint. Vajdai Vilmos pincére szemet szúró: forma szerint jóindulatú kiszolgáló, kedves és előadja magáról, hogy szereti, ha a vendégei okoskodnak vele. Természetesen mindez Vajdai alakításában rengeteg cinizmussal, unottsággal, és kötekedő szemlélettel párosul, ami profán túlzással archetípus-alkotásig menően emlékezetes. A barátnőt Pelsőczy Réka tipikus vígjáték-szeretői karakterként ábrázolja. Ő is, és mindenki más is hozza ezeket a tipikus figurákat, amiket a darab felkínál, de különlegességük, hogy mindegyik egyedi, nem kommersz formákból építkező játékot valósít meg. A feleség Fullajtár Andrea, ő a küzdő asszony, aki megpróbálja visszaszerezni gyermekei apját. Rajkai Zoltán Kálmánja, a bőrdzsekibe szabott motoros-keménylegény a maga fojtott agressziójával, pontos merényletet visz végbe a túldrogozott, meleg Fiún, Kovács Lehelen, akinek játéka a maximális túlfrusztráltság, ezzel a Fiú szinte teljes lényét egyetlen izomgörccsé teszi. A szülők a teljesen megkeseredett, megtört, a gyermeknevelésben kudarcot vallott öregemberek. Szacsvay László és Lázár Kati nagy teljesítménye ott mutatkozik meg, amikor megjelennek: egészen eddig rengeteget halhattunk a szülőkről, már el is képzeltük őket a dialógusok alapján, és ők pont olyan apát és anyát hoznak, amilyen elváratik.
A díszlet egyszerű: egy kávézó és egy lakás. Reális, átgondolt és pontos: egy létező élet bontakozik ki a bútorok és tárgyak elrendezésében, mindennek megvan a maga funkciója. A jelmezek is ezt a hangulatot kölcsönzik az előadásnak. Annyira erősen felépítettek ezeket az elemek, hogy talán túlságosan is valóságérzést árasztanak van, ami remek kiegészítése a színészi játéknak.
Könnyű a szereplőkkel azonosulni, hiszen bár formailag szélsőségesen jelennek meg, mégis a hétköznapok emberi játékai, valósággá szőtt véletlenjei írják a történetet, amiket mindenki olyan jó érzéssel alkalmaz és vesz igénybe, ahogyan a másik embert is. Csak éppen azt nem számoljuk bele, hogy a szemben ülő fél is ember, így nem különb nálunk: nincs okosabb, csak rutinosabb. De még a rutint is képes megmakacsolni a hazugságok tengere: a kulcs eltűnik és – természetesen – véletlenül másnak nyílik az ajtó: a feleségnek, aki mint számonkérő jelenik meg. És most szakadjunk el a realitás talajáról, tekintsük ezt szimbolikusnak: ha egyszer lebukunk, aljas, szövevényes, és fondorlatos játékainkkal, hogyan fogunk számot adni róla? Nem másoknak, nem a jóistennek, magunknak. Újabb hazugságok tömkelege bújik így ki, és végül a teljes belső pusztulás következik – ha még maradt valami egyáltalán. Aztán már nevetni sincs min.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr368003595

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.