7óra7

Őrültség vagy tisztánlátás
7óra7: (10/10)
Közösség: (10/10)

Őrültség vagy tisztánlátás

2010. 10. 06. | 7óra7

Lehet, hogy Schilling Árpád internetes kommunikációt idéző című hamlet.ws-e első látszatra nem a klasszikus Shakespeare-t juttatja eszünkbe, de a nem létező szcenikai háttér ellenére (vagy tán éppen azért – is) váratlanul közel hozza a szöveget. Bár az eredeti mű kibővült számos vendégszöveggel (József Attila, Pilinszky, William Blake, Georg Büchner, a Biblia szavaival), ezek egyértelműen erősítik mind a darabot (amely ezúttal Nádasdy Ádám pörgő, köznapi, érthető magyar fordításában szólal meg), mind az előadást. Ezek egy pontba mutatnak: egy háromféle személyiségből összetevődő emberre, Hamletre. Egy, a történet elején még tinédzser fiúra, aki egy nap, apja halálának hatására, felébred az álmodozásból, felismeri a világot, amely körülveszi, és önző módon megpróbál változtatni rajta. Vagy egyszerűen egy éjjel csak elfogja a téboly, nem bírván feldolgozni apja halálát, és bosszúhadjáratba kezd miatta környezete ellen.

E frusztráló kettősséget (őrültség vagy tisztánlátás) nemhogy nem oldja fel, de erősíti a hárompólusú játék. A három színész (Nagy Zsolt, Rába Roland, Gyabronka József) között színpadi személyiségükből adódóan oszlik meg a dráma összes szerepe, aminek a koncepciója a legpontosabban Hamleten követhető végig. Az alappillérek Freud személyiségfogalmát idézik: ösztön-én, felettes-én, én. Ebből kiindulva Nagy Zsolt Hamletet a tudatalattija által irányított emberként ábrázolja, aki csak megy a saját feje után, és gátlástalanul érvényesíti akaratát, sokszor talán nem is gondolkodva, ösztönösen cselekszik. Rappelése, mozgása, szövegmondása, természetes viselkedése annyira nyílt, hogy a nézőt zavarba is ejtheti (erre az előadások során többször is volt példa). Rába Roland játéka két szélsőségesen ellentétes karakter, az értetlen ostoba és az éles logikájú zseni között váltakozik, akiket – ha belegondolunk, és felidézzük a közhelyes mondást – egy hajszál választ el egymástól. Rába pontosan érzékletes alakítása e két szélsőséget feloldva, ezáltal egységes egésznek láttatva képes meglepni a nézőt: a legegyszerűbb mondatokkal sokkolni, a legbonyolultabbakkal megvilágítani, egyszerűsíteni. Gyabronka József a megfontolt, a figyelő személyiség, a magabiztosan, reálisan gondolkodó Hamlet. Ennek a bölcsességet éreztető játéknak köszönhetően válik különösen hátborzongatóvá Ophelia fulladásos jelenete, amelynek során először nem is tudunk különbséget tenni játék és valóság között (egyszer egy néző vízzel kínálta Gyabronkát). A három színész közötti kapcsolat rendkívül erős, figyelmük egy pillanatra sem lankad, végig összhangban vannak, a jelenetekben kiegészítik egymást, ahogyan Hamlet megszületéséhez is mindenki csak annyit ad hozzá, amennyi tényleg ő. Ennek a kapcsolatnak és az előadás hangulatának köszönhető, hogy a színészek bármikor megállhatnak, kiszólhatnak, reagálhatnak arra, ha megcsörren egy telefon, ha valaki kimegy, vagy épp tüntetőleg ellenáll az előadásnak.

hamlet.ws - Rába Roland, Gyabronka József, Nagy Zsolt

Díszlet hiányában a történet a képzeletünkben válik teljessé, amit – bár nincs fizikai segédeszköz – rengeteg formai elem támogat, például a Rubik Ernő Zoltán által beatboxra átültetett modern popslágerek (ABBA, Eminem). A zenei betétek felüdülést hoznak, bár korántsem ellazító célzatúak. A szabadságot, az előadás gondolatainak végtelenségét, játékosságát árnyalják. Hasonló célzatúak még a hirtelen és kiszámíthatatlan mozdulatok (egyszer például centikre állt meg Nagy Zsolt lába egy nézőtől), Yorick koponyája, amelynek Rába Roland kölcsönöz testet, és a nézői reakciókra való reflektálás, mely lehetetlenné teszi a kiszakadást, a távolságtartást. A színészek nagyon erős, pontos karakter- és szerepelemzésekből indultak ki. Ezáltal mindenki számára tökéletesen világos Claudius és Gertrud, Horatio és Hamlet, Polonius és Ophelia vagy Laertes, valamint – mind közül ez a legködösebb – Hamlet és Ophelia viszonya.

Hamlet – banálisan szólva – elindult a felnőtté válás útján, és nem találja helyét a világban. Kívülálló, aki semmivel és senkivel nem tud azonosulni, nem tud érvényesülni, nem tud magával mit kezdeni. Megvan a lehetősége, hogy legyen valaki, de mivel az adott keretek között nem képes erre, törés jön benne létre, s nem tud szabaddá válni – ez megfelel a drámai hős alapdefiníciójának, és tökéletesen rímel a mai tinédzserek átlagos problémáira is: megvan a lehetőségük, hogy teljes személyiséggé váljanak, csak épp nem mutatták meg nekik, hogyan, nincs követhető mintájuk, nincs eszme, nincs cél. Hamlet vezető nélkül, a saját útján halad, amelyen apja szelleme indította el. Ezt a szellemet tekinthetjük deus ex machinának, Hamlet őrültsége bizonyítékának vagy épp a ráébredés jelzésének is. Leginkább mindhárom egyszerre: a világ kívülről látása, amelyet a főhős nem tud magáévá tenni. A gyilkosságok, Ophelia elvesztése, a bosszú – mind ennek a következménye: Hamlet próbálja az igazát érvényesíteni, igazságot tenni, csak nem találja a megfelelő formát. Így végül egyedül marad és meghal. Horatio nem volt elég jó barát, hogy segítsen, Ophelia pedig nem tudott eléggé megértő nő lenni, hogy támogassa. Vagy csak Hamlet nem bízott bennük. Felelősséget senki nem vállal, s az események tragédiába fulladnak. Mindezek a problémák – a bizalomhiány, a felelőtlenség, az átgondolatlanság, egymás félreértése, figyelmetlenség – szörnyen közel állnak a mai fiatalokhoz, de nincs alkalmuk, lehetőségük szembesülni velük vagy feldolgozni őket.

Mit kapunk, ha a Krétakör előadását szimbolikusan értelmezzük, és Hamletet egy mai tinédzsernek vesszük? Mondjuk, egy gyereket, akinek elváltak a szülei, nem találja velük a közös nevezőt, netán az apját soha nem is látta, igazi barátai csak addig vannak, amíg a problémák áthidalhatóak, de abban sem barátként, inkább hátországként vesznek részt. Ez a gyerek közben a „nagybetűs élet” kapujába kerül, és el kell döntenie, hogy mihez kezd magával. Ez a történet mindennapian ismerős. Törések, zavarok, frusztráció. Adott egy gyerek, akinek még vannak kérdései, keresné a válaszokat, és nap nap után találkozik rengeteg felnőttel, aki már elnyomta magában őket, nem foglalkozik velük, és ez juttathatja arra a következtetésre, hogy a kérdései nem fontosak, az élet szempontjából lényegtelenek. Az élet nagy körforgása pedig könnyedén rááll erre a kártékony ritmusra.

A Krétakör válasza más: a kizökkentés, a meghökkentés, a szembesítés. Egy, a fiatalok talán legbensőbb kérdéseivel foglalkozó előadás (nevezzük inkább eseménynek), amelynek tempója is rájuk van hangolva: cikáznak a gondolatok, az élmények, a játék pörög, túllép valamin, majd visszakanyarodik, asszociál, ahogyan egy tinédzser teszi. Ettől távolságot tartani pedig nem lehet. Betör a hétköznapokba, az iskolába, a tantermekbe: ott játszódik, ahol a közöny, az unottság, a zárkózottság, a zavar kibontakozik. Hús-vér ember áll hús-vér emberrel szemben, és csak ők vannak. De elég-e ennyi?

A Krétakör pontosan ismerte fel a problémákat, és találta meg gyökereit és egyetlen sebezhető pontját: az iskolát. Mindent itt tanulunk, minden konvenciónk, mintánk, tudásunk, gondolatunk, meghatározó élményünk innen ered, itt kezdenek el erősen különválni a belső és a kifelé kommunikált gondolatok, amelyek között ha nincs összhang, a gondolat előbb-utóbb elvész, és ha ez folyamatossá válik, feloldódik az emberi lényeg is. Az előadás lehetőséget kínál a probléma felismerésére és – hosszú távon – megoldására.


A Színház 2008. novemberi számában megjelent írás rövidített változata.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr448004095

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása