7óra7

2006-ról
7óra7: (6/10)
Közösség: (8/10)

2006-ról

2010. 10. 07. | 7óra7

Asztalizene - Nagya Ervin, Adorjáni Bálint, Csányi Sándor, Kovács Patrícia 2006 történeteit feldolgozó dialógusok helyszínéül, egy budai, fekete-fehér dizájnú étterem szolgál. Szereplői művészek, gazdagok, és elismert pozíciót betöltő emberek. Buda ez esetben nem feloldó helyszín, nem a "sznobokra" kell érteni - közhelyesen. Sokkal inkább valaminek a teteje: egy vezető pozíciót betöltő rétegre asszociál - erre erősítenek rá a szereplők foglalkozásai. Ők az értelmiségiek, Magyarország - és egyébként minden más állam - irányítói rétege, akiken keresztül kikövetkeztethető az adott társadalom gondolkodásmódja is. Az Asztalizene egyik finomsága ez, miszerint az értelmiséget kritizálva reflektál a mára. Elsiklottak (siklottunk) egy év felett, mely felett a történelemkönyvek - sokára ugyan - nem fognak tudni. De miért kéne megvárni azt az 50 évet, amíg a fiatalok a mindennapos történelemórákon, - Napóleon, a világháborúk stb. után - tanulhatnak belőle? Így soha nem fogjuk beérni magunkat, nem leszünk képesek nyitott szemmel létezni a mában, úgyhogy itt az ideje foglalkozni a jelenünkkel is - szólhatna Térey felhívása!

A "ludasokat" a színészeken keresztül ismerhetjük meg - Térey iróniájához hozzá tartozik, hogy az értelmiséget felhasználva kritizálja azt. Minden egyes karakter mozgatórugója a struccpolitika, ami személyenként árnyalódik - hol élvezhető, hol kevésbé élvezhető módón. Csányi Sándor Győzőjének étterme látja vendégül az eseményeket. De ahelyett, hogy Csányi örülve a kihívásnak, és megpróbálna megbirkózni az összefogó erő szerepével, keretet adva a rendszernek, csak egy gesztusokkal ellátott, egysíkú karakter erejéig mozgósítja az energiáit. Hiba nincs benne, pontosan megvalósítja azt a kiüresedett, igazi boldogságot nem érző, bár mindennel rendelkező embert, akit rábíznak. Csak lapos a karaktere, nincs benne erő, nem él a színpadon, és végig munka szaga van, jelezve, hogy ez csak színház. Ezzel szemben Nagy Ervin Kálmánja életerős: sokszor az abszurd felé mutat, de természetes tud maradni. Pontos karakterépítés, aminek köszönhetően a furcsa ivás se hat idegennek - míg Csányinál igen. Schneider Zoltán egy színházkritikus kórképe: megtört, a világból kitaszítottan egyedül élő, önsajnálkozó ember. Minimális túlzással valósítja meg karakterét: az önsajnálatot már-már színészi tehetséggel űzi Henrik. Tökéletes része az előadásnak. Kovács Patrícia, sztereotipikus színésznő: ő is hisztis - szerencsére megvalósításban átgondolt, és nem emeli fel fölöslegesen a hangját, vagy nem tesz túl teátrális mozdulatokat. Wéber Kata erős jellemű ügyvédnője tökéletesen fertőzi a rendszer férfijait. Szávai Viktória keveset van a színen, és akkor sem képes felhívni magára a figyelmet, Marjai Virág kacérkodik kicsit mind az előadással, mind a szereplőkkel, aminek tökéletesen érzi a határát. Földi Ádám Krisztiánjának arcjátéka elsőre furcsán hat, de kizárólag a lelki sérült karakterét erősíti: elsőre cinikus, cselszövő, később, pedig már rajta is látszódnak a megtörtség a keserűség és a kilátástalanság jelei. Minden szerep és minden színész a rendezői koncepció - ami sokkal inkább az írói - felé mutat: egy ember világlátásának részei, vagyis a rendszer pontos, de mégsem magával ragadó.

Asztalizene

A jelmezek a karaktereket jellemzik, a színpadkép látványos. Egyszerű ám mégis látványos forma, ami tökéletes játékra ad lehetőséget. Az oldalt ki-be sétáló, szintet váltó emberek érzékeltetik az éppen váltakozó hiearchiát, melynek tetején általában a főpincér, mint kiszolgáló áll. Finom kép ez: egy rendszer - ez esetben az értelmiség - táplálkozási háromszögének csúcsán egy olyan ember áll, aki mindenkinek alárendeltje, kiszolgálója. Az előadás végi hóesés is látványos ötlet - már-már katartikus. Egyszóval egy átgondolt, és tökéletesen felépített rendszer, de a feltámasztásakor mégis sántikál.

Az előadás szinte katartikus, mégsem képes átlépni a "jó" kategóriát. A kérdések, amiket feltesz id. Bagossy László (a rendező), fontosak - közéleti szempontból talán a legfontosabbak -, de a tartalom és a forma mégsem találkozik. Bár a rendszer és a világkép pontos és felépített, az előadás mégsem képes egésszé és eggyé válni. A formát például el lehetett volna túlozni, sokkolóvá tenni, hogy ne lehessen szó nélkül elsiklani felette. (Erre voltak kísérletek, gondolok itt az előadás végi havazásra, vagy a kirívóan szokatlan ivásra-evésre, ami egy gyors beöntéshez hasonlított, de könnyen eltűntek a térben.) Talán túlságosan szórakoztatóvá vált - ami nem baj -, nagyon el akarta fogadtatni magát, míg végül megalkuvó lett. Vagy csak finomkodik, esetleg a Radnóti Színházban nem merik kicsit kegyetlenebbül elmondani a véleményüket. Nem tudom, ezek csak találgatások.

Ellenben végre születnek drámák a máról, nem maradhat minden olyan könnyen szó nélkül. Az előadás viszont igen, ami a mű szempontjából bukás, hiszen pont a következmények nélküliség ellen szól. Így továbbra is kérdés marad, hogyan éljük meg a "nagy eseményeket" a hétköznapjainkban, mit érzünk, és mit gondolunk ténylegesen. De ezt már a dráma szereplői nélkül is el lehet dönteni.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr708003571

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása