7óra7

Nem biztos
7óra7: (5/10)
Közösség: (8/10)

Nem biztos

2010. 10. 12. | 7óra7

A selyemcipő - Ötvös András, Mészáros Sára

Mindvégig ez a kérdés motoszkál az emberben, mialatt nézi _A selyemcipő_t. Hol vagyunk ebben mi, és mire megy ki ez az egész. Zsótér Sándor és az egri társulat vállalása vitathatatlanul imponáló: ezt a különös, egyedülálló művet, pontosabban annak egyfajta keresztmetszetét szeretnék eljátszani. Nem a történetet elmondani, hanem eljátszani, a színház eszközeivel megmutatni mindazt, amit Claudel műve jelent. Vagy éppen annak ellenpontját. A sztorit kézhez kapják a nézők: a műsorfüzetben közérthetően ott van a történet, amelynek középpontjában a Rodrigue nevű, Joseph Ratzinger (a jelenlegi XVI. Benedek pápa) szavaival élve „világpolgár, az Isten és világ között bolyongó, kósza kalandor” és az ő harcai – emberekkel, hatalmakkal, érzelmekkel, érzésekkel – állnak. A történet valójában egy monumentális, valós történelmi motívumokat alkalmazó, azokra reflektáló, ám azokat a szabad képzelet erejével felhasználó alternatív közegben játszódó megaszappanopera, amelynek a vége, gyakorlatilag az első jelenetből előre tudhatóan negatív kicsengésű: a hősök folyamatosan saját boldogságukat keresik, de nem hogy azzal, de még egymással is csak alig-alig találkoznak, ugyanis ellenfeleik rendre meggátolják őket ebben. Kételkedés nélküli hit a kételkedés hitének világában.

Maga a dráma voltaképpen eleve egy kirakósjáték, elsőre kaotikusnak ható utalásrendszerek halmaza, ugyanis maga a lényeg folyamatosan hiányt szenved, az egyes dramatikus csomópontok nem történnek meg – Claudel egyszerűen fittyet hány minden szabályra, a vérgőzös vallásdráma pofátlan paródiába torkollik, a tragikus drámai tetőpont elsikkad, mert valami teljesen érdektelen beszélgetés zajlik hosszasan, aminek semmihez semmi köze, a fennköltség fantazmagóriává válik, a líra profánná, a humoros pedig szomorúvá alakul, vagyis minden a saját maga ellenkezője is egyben – és ezt ráadásul a Kikiáltó be is jelenti az elején. Bizonyos, hogy nem a realitásokban járunk, de az is lehetséges (és erre az előadás fogalmazása is rásegít, főként a „tengeri” jelenetek), hogy ez az egész egy álom, egy visszafogott bölcsészváltozata Az andalúziai kutyának. Nevezik a művet látomásosan lírainak, abszurdnak, teológiai alapműnek, Jean Genet pedig azt mondta róla, hogy „nagy baromság, de rendkívül szórakoztató”.

A selyemcipő - Kaszás Gergő

Nyilván mindben van igazság, és Zsótér Sándor meg is próbálja mindet megmutatni. Talán ez a hiba: a történet sűrítéséből következő rendkívüli koncentrációigény nem viseli el az egészet, amit a rendező megpróbál a maga totalitásában megfogalmazni. Pedig a valójában teljesen egyszerű és könnyen dekódolható, rendkívül ötletes díszlet (Ambrus Mária díszlete egy konténeren és egy keresztekkel dekorált rózsafüzér-függönyön kívül maga a csupasz színpadi tér; a zsinórpadlás hajó, a trégerek virtuóz ereszkedése és süllyedése a tenger, pszichedelikus látomássá avatva a közeget) és jelmez (Benedek Mari ruhái remekül pozícionálják rangban-viszonyban a szereplőket, a lehető legerősebb sztereotípiákkal jelzi „nemzetiségüket”, helyüket) segít a látottak értelmezésében – azonban az előadás összeroppan a hatalmas teher alatt.

A színpadon egész egyszerűen csak az egyes jelenetek vannak megrendezve, az előadás egésze nincs. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne koncepció: az nagyon is van, és részeiben érzékelhető is: egy-egy adott jelenetben jócskán benne van, hogy most a hitről, politikáról, érzelmekről szeretne beszélni az előadás, és egymásnak feszül a hit és a kételkedés, az érzelem és az értelem, a racionális gondolkodás és a vakhit, ám ez nem határoz meg egy alapvető irányt. Az események csak megtörténnek, a színészek pedig csupán egy-egy adott részmegoldást mutatnak, az előadásban, mint egységben betöltött szerepükről nem tudnak koherens képet adni. Márpedig a színpadi rendszertelenség, például az abszurd nem működik a koherens kontextus hiányában (nincs ugyanis mihez képest rendszertelennek lennie). Ez talán abból érzékelhető leginkább, hogy az előadás humora nem működik: bár jó pár közvetetten vagy közvetlenül ironikus-parodisztikus jelenet van – a nézők mégsem nevetnek: nem biztosak a keretek, amihez viszonyítani tud a közönség, így nem is tud nevetni, de sírni sem, és legfőképpen csak a kitartóak képesek akár részleteiben föltérképezni azt, hogy éppen hol tartunk a szappanban – és közülük is sokan föladják menet közben, mert a szövegzuhatag és az az arra reflektáló rendezői-színpadi jelzések csakazértsem hajlandóak szervezni a látottakat, és az előadás ezt a tényt nehezen viseli el.

A selyemcipő - Görög László, Mészáros Sára

Valami itt megcsúszott, talán időben: az előadás érzékelhetően nincsen kész. (Úgy tudni, a második előadás már fél órával rövidebb volt, ami azt jelenti, hogy még zajlik a munka vele.) Ezzel együtt jó néhány olyan momentumot kapunk, ami különlegesen szép pillanat: Doña Prouhèze (Mészáros Sára) ahogyan ránk bízza a selyemcipőt, ahogyan a kétségtelen hitet mutatja, Don Camille (Görög László) állhatatossága, a Spanyol Király (Vajda Milán) igazi politikusi vénája, Léon testvér (Hüse Csaba) vigasza, Szent Miklós (Balogh András) névnapünnepe, a terhes Doña Musique (Járó Zsuzsa) monológja, Hét Tőr (Szabó Emília) feltétlen és tiszta lelkesedése, Don Rodrigue beletörődése (Kaszás Gergő), az Őrangyal (Ötvös András) racionális célratörősége, az Elfojthatatlan (Schruff Milán) kommandírozó rendezése, vagy a két don (Lisztóczki Péter és Venczel Valentin) beszélgetése a modernitás mibenlétéről, miközben a három bálna (Túri Lajos, Dér Gabi, Ötvös András) a valóságról csinál színházat: kiválóan kivitelezett pillanatok-folyamatok. Ugyanakkor az is igaz, hogy az a folyamatos színészi reflexió, amely a Zsótér-rendezések egyik sajátossága, nem érzékelhető: a játszók észrevehetően nem vagy csak ritkán látják „kívülről” az általuk játszott figurát, annak helyét az egészben, ami hozzájárul a rendszer instabilitásához.

Az igazán nagy gond az, hogy ezek a problémák rányomják bélyegüket a produkcióra, ami egyértelműen nincs végleges állapotban. Az is lehet, hogy sosem lesz, és lehet, hogy magából a vállalásból következik ez a dolog. Még az is előfordulhat, hogy az egri színház előadása így hívebb és egészebb Claudel, ám az bizonyos, hogy kevésbé egész élmény a nézőnek, még ha a kísérlet önmagában is izgalmas és elismerésre méltó.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr588002857

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.