80 perc 3 nőről 1 színésszel. Arnold Wesker színművének kérdése – a színlap megfogalmazásában: „észreveszi-e az embert valaki, fontos-e egyáltalán valakinek?” – meglehetősen közhelyes. Ez még nem lenne gond, azonban ehhez egy tartalmilag és szerkezetileg kissé sablonos, bizonytalan műegész járul, melyet Györgyi Anna igyekezete, igényes játéka sem tud kellően feljavítani.
Györgyi Anna már a színpadon van, amikor a közönség érkezik, elfoglalandó helyeit. Egy szakadt fekete gúnyában padlót törölgető cselédet látunk: ő Annie Wobler, akit mintha egyenesen a Dickens-regények Angliájából szalasztottak volna. Kicsit bolond, magában motyog, csipkelődő, gúnyos megjegyzéssel illeti urait, akiket azért szeret, hisz megkapja tőlük, amire szüksége van: kis kenyeret, meleg szobát, meg a jó forró teát. Fura, megmosolyogtató figura, akinek mondataiban ott egy jó adag keserűség is. Hallatlanul magányos, haszontalannak érzi magát, első szolgálati éveire való visszaemlékezésében nem igazán urának és a ház asszonyának kedvességét, hanem inkább elillant fiatalságát hiányolja. Annie monológja után a színésznő hátravonul, átváltozik a következő karakterhez, miközben a várakozó nézőknek az „Édes, titokzatos élet” című dal szól.


Györgyi Anna
Minden átváltozásnál ez a „menetrend”, amitől a dal is és ezek a várakozó percek is üressé (és meglehetősen unalmassá) válnak. Kisvártatva tehát elénk lép a következő nő, Anna. Az idő itt már nem annyira jól behatárolható, talán a hetvenes években vagyunk, de ez nem is annyira érdekes. Anna diáklány, aki szintén önértékelési problémákkal küzd, környezete szerinte csak szépsége miatt értékeli, miközben tanultságával, kiváló franciatudásával is ki akar tűnni. Vívódik, mert persze nagyon imponál neki, hogy szépnek tartják, de utálja az „úri” társaság felszínességét, amellett rettentően frusztrálja, hogy franciatudása kezd kopni (vagy talán sosem volt annyira kiváló?). Utána megismerjük Annabella Wartont, az írónőt. Ő azért érdekes, mert megjelentetésével felborul az előadás eddig várt koncepciója.
Az írónő ugyanis egy helyett háromszor három alakban jelenik meg. Először egy alkoholista, gátlásaitól szorongó írónőt látunk. Összezavarodik, mert eddigi sikertelensége után egy szerinte hasonló minőségű ponyvája sikeres lesz. Bosszantja, mert valójában magas irodalmat szeretne írni, amihez azonban érzi, nincs tehetsége. Ezután egy gátlástalan karrierista alakjában jelenik meg, aki kiábrándult, és megcsömörlött az állandó szerepjátszástól. Bár nem egészen érteni, mért jelenik meg két alakban az írónő, ekkor még fenn tudja tartani a figyelmet. Azonban megjelenik egy harmadik „típusú” írónő. Ez, mintha az előzőek keveréke lenne, magabiztosabb, de újra előkerül az alkohol, szorong a magánytól, tehetségtelensége miatti félelmétől. Ez a jelenet ugyanarra a kaptafára épül, mint az előző kettő: egy interjú ugyanazon kérdéseire válaszol kissé eltérően, míg a végén dühkitörésében (funkció nélkül) káromkodva omlik össze. Györgyi Anna élő, rugalmas játéka is mintha megakadna, küszködni látszik a vontatottá váló előadással.


Györgyi Anna
Bár a színlap szerint a szereplő nőkben ott a „vágy, hogy megfejtsék az »édes, titokzatos élet« rejtélyét”, elég egyértelmű, hogy minden szereplő az író, Arnold Wesker alteregója (mindegyikük monogramja A. W.). Valószínű, ezért van három írónő, hisz ez a szerep áll legközelebb az íróhoz. Ez viszont így meglehetősen összezavarja a koncepciót, arról nem is szólva, hogy a három írónő alakja elnyomja, szinte el is feledteti az első két figurát.
Ígéretes alapötlet van tehát előttünk, amely azonban megvalósításában kissé túlmagyarázottá, klisészerűvé válik. Ha pedig önportréról beszélünk, akkor a bizonytalanságot nemcsak tükrözi, olyanná is lesz. Tízből hat.