7óra7

Burning down
7óra7: (5/10)
Közösség: (4/10)

Burning down

2010. 10. 18. | 7óra7


Igazából minden adott lenne, hogy Szálinger Balázs új, parabolikus-szatirikus drámáját a maga teljes egészében, komolysággal és iróniával, reményekkel és reménytelenséggel, finomsággal és hittel együtt el lehessen mesélni. A mesélés ugyan megtörténik, csak valami hiányzik belőle.

Az események több szálon futnak. Egyrészt Centráliában – erre a sok mindenre utaló névre van keresztelve a város – az Apa dacol a Férjjel, aki nem mellesleg a fia, illetve annak feleségével, hogy egyrészt három gyerekük hazudott, és igazából nem váltják meg a világot, másrészt pedig mártíromságig fajuló küzdelmet folytat nem csak családjával, de a többi emberrel is, akiket egyetlenként túl fog élni, legalábbis szerinte. Emellett pedig figyelhetjük a három gyerek sorsát, egy búvárét, egy pilótáét és egy hegymászóét, akik a maguk műfajában éllovasok, és láthatjuk az őket követő, a városból elmenekülő mentőst, orvost és kéményseprőt is.

A tiszta méz, József Attila Színház / Forte Társulat

Kádas József, Csórics Balázs

Követhetnénk és nézhetnénk feszült izgalommal a jeleneteket, ha nem lenne oly kedves a narrátor, és mondaná el tízpercenként, hogy mi történik a következő tíz percben. Mindezen sztorizás és poénlelövés ellenére az események egyébként nehezen haladnak, mert állandósult jelleggel látványos koreográfiák szelektálatlan tömkelege zúdul felénk, hogy elmondja ugyanazt, amit a narrátor és a szereplők már megtettek. A jóindulatú és kíváncsi néző azzal a feltételezéssel tárja hatalmasra pupilláit, reménykedve, hogy minden mozdulatot be tud fogadni, és hogy ezek a mozdulatok valamit mondanak neki. Igazságtalanok lennénk, ha azt állítanánk, hogy nem. Csak éppen a koreográfiák tízszer annyi időben igyekeznek valahogy elmesélni azt, amit elmondtak már tizedannyiban – nézhetjük például a „lángok” kijelentés után a lángokat alakító ujjakat...

A tiszta méz, József Attila Színház / Forte Társulat

Elöl: Háda János, Horváth Virgil, Fehér Anna

Annyi történt ugyanis A tiszta mézzel, hogy Horváth Csaba rendező a táncokat nem a mögöttes síkok, az emberi indíttatások megmutatására, hanem a szöveg ábrázolására, illusztrálására használta. A rendezőnek Upor László dramaturggal vagy nem sikerült kitisztáznia, hogy melyik jelentben valójában mi történik, vagy nem tudták azt kifejezni, amit szerettek volna. Nem úgy, mint Benedek Marinak, aki egységes stílust teremtve, kiemelve a városi szereplőket igyekezett csoportosítani a karaktereket, és rájuk biggyesztett egy-egy képet, hogy tudjuk, hogy kik ők.

Pedig a színészek egy része igyekszik valahogyan humorossá, befogadhatóvá tenni a jelenetek sorozatát. A legkiemelkedőbb közülük Krisztik Csaba és Blaskó Bori beszélgetése. Annak ellenére lesz humoros és élvezetes általuk a hulladékokra emlékeztető szerelmes pár dialógusa, hogy az pont kétszer hosszabb, mint kéne. Krisztik egyébként az egész este alatt valami elképesztő fizikai és szellemi koncentráltságról és állóképességről ad számot, ahogyan Blaskó és a többi színész is. Csórics Balázs életet lehel a cinikus medikusba és energiával igyekszik megtölteni jeleneteit, Kádas József csak egy-két megszólalásban képes ezt végrehajtani. Fehér Anna amint megszabadul a feleség görcsös maszkjától, azonnal kegyetlen monológot varázsol a szemünk elé, Háda János pedig végig feszesen, alaposan, cinikusan és érzelmeket titkolva tartja a Papa szerepét, mindig érvekkel felelve a kétségekre. A nagy riválist, a Papot alakító Gieler Csaba azonban jellegtelennek mutatja karakterét, nem képes ellensúlyt képezni, a koreográfiákkal együtt egyszerűen csak végrehajtja azt. Ugyanez a helyzet Sipos Verával és Horváth Virgillel, aki egyáltalán nem tud viszonyulni a Férj szerepéhez. Ugyanakkor érezhetően nehéz dolguk van a színészeknek, hiszen nem nagyon van milyen indíttatást, milyen karaktert eljátszaniuk. A legrosszabbul talán Simkó Katalin járt, aki ugyan igyekszik szemléletesen, mesélve előadni a narrátor szövegeit, de mivel nincs kiválasztva az előadásban egy alapvető nézőpont, így neki sincs nagyon mit bemutatnia.

A tiszta méz, József Attila Színház / Forte Társulat

Elöl: Simkó Katalin, Háda János, Kádas József, Csórics Balázs, Andrássy Máté

Tetézve a káoszt, mindvégig szól egy nagyon misztikus, nagyon hangulatfestő zene. Világos, hogy egy világvégi, sejtelmes hangulatot kíván ábrázolni, csak épp az előadásban ez nincs ott. Ott van viszont az önmagunkban való hit, ami zárásként egy hatásvadász jelenet kapcsán elhangzik, egy hitetlen ember kapcsán. Ez persze égető kérdés – már csak azért is, mert sok minden arra utal, hogy Centrália tulajdonképpen a mi városunk –, csak a túlbeszélt drámaillusztrálás közben nem igazán sikerült megemlíteni, hogy miért. Ehhez közelebb kellett volna menni a tűzhöz. Az pedig éget.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr208004615

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása